8.

- Hallgatlak - jelentettem ki kicsit ridegebben, mint eredetileg terveztem. Az étkezőben ültünk, és már egy ideje farkasszemet néztünk egymással.

Silas legnagyobb meglepetésemre az iskolából egyenesen a Desmonddal közös házunkhoz hajtott, de semmiféle útbaigazításra nem volt szüksége, mintha már nem először járt volna erre. Ez valószínűleg így is volt, ami csak még tovább fokozta a személyét körbelengő érzelmeimet. Egyelőre még nem voltam teljesen biztos benne, hogy mik is azok. A legerősebb mindenképp a kíváncsiság volt, szinte pattanásig feszültek az idegeim attól, hogy nem tudtam, mi a fene folyik itt. Ezt követte a sorban az ellenszenv és a düh, amiért el kellett hallgatnom bizonyos dolgokat a barátaim elől.

Viszont hiába is hitegettem magam, a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy ez nem teljesen az ő hibája, én is pont ugyanannyira bűnös voltam a dologban. Ha ki merném engedni az irányítást a kezemből, és nem akarnám mindenképp megkerülni a törvényeinket, semmi akadálya nem lett volna a többiek informálásának. De most, hogy végre, életemben először én voltam a saját sorsom kovácsa, még ha csak ilyen csekély fontosságú dologban, nem engedhettem kicsúszni a dolgokat a kezeim közül.

- Szóval - kezdte Silas, miközben idegesen pörgette a kocsikulcsot a mutatóujja körül. Eddig határozottnak tűnt, viszont mióta beléptünk a lakásba, szinte egy grafikonon láttam magam előtt, amint zuhanórepülésben csökken a magabiztossága. - Az a nagy helyzet…

- Ó, istenem, csak bökd már ki! Nem érünk rá egész nap - zsörtölődtem, bár igazam volt. Amint a falon lógó órára pillantottam, láttam, hogy már 1 óra múlt pár perccel. Ha ilyen tempóban haladunk, az őrzők értekezletének utolsó perceire érek csak oda.

- Renden - Vett egy nagy levegőt, majd kifújta azt. - Segítened kell.

- Nekem? Már miért kéne? - eresztettem meg egy gúnyos kacajt. Silas arcán látszott, hogy megbántottam, és egyből el is szégyelltem magam a flegmázásom miatt.

- Mert az apám hatalmas bajban van - abbahagyta a kulcs pörgetését, két tenyerét az asztalhoz préselve hajolt hozzám közelebb, majd halkan folytatta. - És ha nem segítesz, mindkettőnk világa elpusztulhat.

Ennek már a fele sem volt tréfa, minden addigi megmaradt vidámságom elpárolgott.

- Miért? Mi fenyeget? És ki az apád? - végtelen kérdés tolult az agyamba, azonban mindet elvetettem, mert ráértünk később is megbeszélni őket. Egyre azonban mindennél jobban kíváncsi voltam - Miért pont én?

7.

Másnap reggel elszántan ébredtem. Feladatom volt, ami egyezett a környezetem és a saját érdekeimmel egyaránt. Ki kell derítenem, hogy ki is Silas valójában, és mit akar, mielőtt még, nem is tudom, valami szörnycsordát szabadít Phoenix-re.

Néha, mint ebben a pillanatban is, nagyon hiányoztak a szüleim. Bár kívülről talán magabiztosnak látszottam, belül végtelenül tanácstalannak éreztem magam. Egy valamiben voltam csak biztos, mégpedig abban, hogy elszántan fogom keresni a válaszokat, és ha kell, közbeavatkozom. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Most mindennél jobban jött volna egy anyai tanács, csak hát, nem volt kihez fordulnom, így a legegyszerűbb módot választottam. Elhatároztam, hogy beszélek Silas-szel.

- Tegnap este - kezdte óvatosan Desmond a reggelinél, miközben éppen egy szelet pirítóst vajazott meg - Elég furcsán viselkedtél. Mintha lélekben valahol teljesen máshol jártál volna. - Ó, szóval észrevette. Bár próbáltam palástolni, egész végig csak a Silas-szel folytatott rövid beszélgetés járt a fejemben.

- Nem, semmiség az egész, csak egy kicsit még mindig kómásan éreztem magam az ebédlőben történtek miatt - Tényleg, még azt is ki kellett derítenem, hogy jutott be az a kiméra az embervilágba. Kételkedtem benne, hogy a határőrök a Fátyolnál átengedték volna. Ez már kezdett tényleg gyanússá válni. Minél hamarabb rá kellett jönnöm, hogy mi folyik a Fátyolnál. Még egy súlyos pont a teendőim listáján. Már kezdett idegesíteni, hogy minél tovább gondolkoztam az eseten, annál több kérdőjel és rejtély bukkant fel az összképben, amire nem tudtam a választ.

- Hahó, figyelsz te rám egyáltalán? - lengette meg az orrom előtt a kezét Des.

- Persze, csupa fül vagyok - kanalaztam a müzlimből, és teljes figyelmemet a démonnak szenteltem.

- Szóval ott tartottam, hogy eléggé hiányos a mese, amit kitaláltál számunkra megnyugtatásul. Például azt sem említetted, hogy írtad át az összes szemtanú emlékeit az ebédszünetről, és hogy építetted újjá a helyet, miközben hazajutottál, és irtál nekem egy SMS-t, mellesleg eszméletlenül - vetett egy jelentőségteljes pillantást rám. Abban a pillanatban úgy gyűlöltem Silas-t, mint még soha senkit. Utáltam, hogy hazudnom kellett miatta a barátaimnak, de magamat még jobban, hogy ilyen öngyilkosjelölt akciókat vállaltam be magamnak. Viszont tudtam, hogy ha beszélek a többieknek a fiúról, akkor ők mindent jelentenek a Központnak, azt viszont nem akartam, csak ha tényleg eldurvul a helyzet. Előbb vagy utóbb azonban kénytelen leszek beavatni a barátaimat is, ezért inkább maradtam az őszinteségnél:

- Sajnálom, de egyelőre még nem mondhatom el - legszívesebben elsüllyedtem volna, amikor láttam, hogy néz rám Desmond. Csalódott bennem.

- Azt hittem, barátok vagyunk - vetett rám egy megvető pillantást.

- Azok is vagyunk - álltam fel, hogy az asztalt megkerülve közelebb kerülhessek Deshez. Éles hanggal csikorgott a széke, ahogy követte a példámat, ő azonban inkább elhátrált tőlem.

- Akkor meg miért nem mondod el, hogy miről van szó? Mi az, amit annyira titkolsz?

Majd megszakadt a szívem, de akkor sem avathattam be. Nem csak a magamnak tett ígéretem miatt, hanem mert nem engedhettem, hogy a formalitás lelassítson, majd teljesen elvegye tőlem az ügyet, hogy végül továbbra is a sötétben tapogatózva folytassam az eddigi életem. Válaszokra volt szükségem.

- Értsd meg, egyszerűen nem tehetem - közelebb lépten felé egy lépést, mire ő kettőt hátrált. Nekiütközött a falnak, én pedig a helyzetet kihasználva a vállára tettem a kezem, és mélyen, kérlelőn a szemébe néztem. - Hidd el, hogy amint eljön az ideje, mindenbe beavatlak titeket. Komolyan. De egyelőre bíznod kell bennem, és ha Alysonék nem jönnek rá maguktól a helyzetre, őket se avasd be.

- Ó, szóval már én is hazudjak nekik?! - szemében futó düh csillant fel, de hamar kétségbeesés váltotta fel a helyét. Nem tudta kit válasszon, és én borzalmasan éreztem magam amiatt, hogy egyáltalán ilyet kérek tőle.

- Kérlek - szorítottam meg még egyszer könyörgőn a vállát. Egy darabig farkasszemet néztünk, míg végül beletörődő arcot vágott.

- Rendben - bólintott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amiről eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam. - De tudnod kell, nagyon nem örülök, hogy ezt kell tennem.

- Köszönöm - suttogtam, miközben átöleltem.

6.

A szobámban voltam. Ezt egyből tudtam az ágyneműből áradó illatból, ami egy különleges öblítőnek volt köszönhető. Anyám parfümjére hasonlított, akire már csak emlékfoszlányokból, érzelmekből és illatokból emlékeztem, de egyik sem tartott egy villanásnál tovább, és egy kezemen meg tudtam számolni az összesét.

Megreccsent a padló, pont olyan jellegzetes hangon, amilyet az ablaktól számított harmadik, meglazult deszka szokott kiadni, amikor rálépek. Kipattant a szeme, és mint egy rugós bicska, hirtelen felültem. Kicsit elkezdtem szédülni a hirtelen mozdulattól, de nem törődtem vele. Az egyetlen, amire figyeltem, a sarokban álldogáló Silas volt.

- Hát te meg mit keresel itt? - kérdeztem nem túl barátságosan. Ebben lehet, hogy az is szerepet játszott, miszerint egy szál nyúzott, fehér férfipóló volt rajtam, és egy bokszer pizsama gyanánt. Ennek nem kellett volna érdekelnie, de egy kicsit mégis fentebb húztam a takarót a mellkasomon, hogy a lehető legtöbbet takarjon.

- Örülök, hogy felébredtél - jelentette ki tőle szokatlan nyugalommal. - Köszi, én is tök jól érzem magam, miután megtámadta a sulit egy kiméra. Elvégre ez teljesen hétköznapi - végre, a régi Silas, mégsem rabolták el az idegenek.

Hirtelen minden eszembe jutott. A sikoltozások, a rothadt hús bűze, ami a varázslény szájából áradt, miközben bömbölt. A kés markolatának finom, faragott mintája, amint éppen az állatba döföm, a zuhanás, aztán pedig... Teljes sötétség. De még mielőtt elájultam volna...

- Láttam - suttogtam magam elé meredve, úgy markolva a takarót, mintha az életem múlna rajta. De hát az lehetetlen... - Láttam, ahogy varázsoltál - folytattam valamivel hangosabban, döbbent tekintetemet Silasre emelve. - Azt a lányt is megigézted... Akkor ezért láttam azt a furcsa fodrozódást körülötted reggel a folyosón! - állt a helyére minden. Vagyis majdnem minden. A fiú értetlenül bámult rám, de ez abban a pillanatban nem igazán tudott érdekelni. - De ha te varázsoltál... Akkor a kimérát is te hívtad az iskolába? - miközben a válaszra vártam, a kezemet lassan a matrac szélére helyeztem, hogy ha helyeslő választ adna, akkor le tudjam szúrni az alatta rejtegetett késemmel.

- Hóó! - emelte fel mindkét tenyerét fejmagasságba. - Ne szaladjunk ennyire előre. Pontosan mennyit láttál az ebédlőben, mielőtt elájultál volna?

- Nem sokat - vontam meg a vállam, mire mintha megkönnyebbültség futott volna át az arcán, de nem láttam pontosan, mivel félig az ablakon besütő holdfényben, félig pedig az árnyékban állt. - Mintha valami örvény kavargott volna körülötted, és a lány, akit megmentettem, transzban volt és valamit motyogott a sajtburgerekről... Ezután teljes képszakadás. De még nem válaszoltál. Te idézted meg a kimérát?

5.

Másnap, mintha egyszerre 10 Silas járt volna az iskolánkba, egyszerűen mindenhol ott volt. Legtöbbször a folyosón levő tömegben bukkant fel, de a tesiöltözők előtt, és a büfé sorában is észrevettem.

3. óra után éppen a szekrényemből vettem ki azokat a könyveket, amik a következő órámra kellettek, amikor valaki elég keményen nekiütközött a szekrényajtómnak, ezzel meglökve engem is.

- Hé! - szóltam utána felháborodottan, de hamar el is felejtettem az előbbit, mert valami furcsát vettem észre a srác körül. Egy pillanatra, mintha hullámzott volna körülötte a levegő, mint amikor Desmond varázslatot használt. Megragadtam a karját. Fekete inge alatt megfeszültek az izmok, de amikor a szemébe néztem, már egyáltalán nem érdekelt a dagadó bicepsze. Ugyanis egy felemás szempár nézett vissza rám.

***

Egész nap nem hagyott nyugodni az új srác, folyamatosan ő járt az eszemben. Nem, határozottan nem romantikus módon, azt meghagytam inkább a többi lánynak a suliban, akik feltűnően odáig voltak érte. Valami nagyon nem stimmelt Silas-szel, de nem tudtam, hogy mi. Viszont terveztem kideríteni.

4.

Másnap reggel izzadtságban fürödve, a rémálom utolsó foszlányaitól űzötten ébredtem. Egy idő után vágtató lóként rohanó szívem is lecsillapodott, fokozatosan megnyugodtam, ahogy a függönyök között átszűrődő fénycsíkban táncoló porszemeket figyeltem. Ki kellene már takarítanom - gondoltam.

Frissen sült palacsinta fenséges illata csapta meg az orrom. A padlón heverő telefonomon megnéztem az időt, még csak 7 óra volt. Hirtelen furcsállottam a dolgot, mert Desmond ilyenkor még bőven az igazak álmát szokta aludni, de aztán eszembe jutott, milyen nap is volt aznap. A 17. születésnapom.

Szinte önkéntelenül, az ösztönöktől vezérelve pattantam fel az ágyamból, és léptem a tükör elé, hogy megvizsgáljam magam. Berögződött szokásom volt ez már az intézetben eltöltött hosszú évek alatt is. Mivel a szárnyaimat egy úgymond “születésnapi ajándékként” kaptam, azóta minden évben azon a napon rettegve keltem fel, hogy vajon mit alakítottak át rajtam megint. Természetesen nem tudhatták, hogy mikor töltöm be a 6. életévemet, mert sem ők nem tudtak rólam semmit, sem én nem emlékeztem a nevemen, és édesanyám szerető simogatásán kívül bármire is, ezért úgy gondolták, kineveznek erre az alkalomra egy napot. Szerencsére nem történt több beavatkozás, viszont a félelem megmaradt.

Most sem láttam a tükörben mást, csak a megszokott önmagamat. Szalmaszőke hajam a hátam közepét verdeste, zöld szemem csak úgy világított a félhomályban, akárcsak egy macskának. A túlságosan bő, férfi póló alatt, amit pizsamának használtam, feszülten húzódtak össze az izmaim, ennek ellenére mégis cingárnak tűntem. Bármennyit is ettem, egyszerűen egy dekát sem híztam, ami igencsak idegesítő volt, főleg, ha ruhát akartam vásárolni.

Még mindig a tükörbe meredtem, bár nem is tudtam, miért. Talán valami jelet kerestem, egy aprócska elváltozást, amit eddig még nem vettem észre, és ami segíthet megtalálni a szüleimet. Minden évben elképzeltem, ahogy anyám tortát sütne nekem, apám pedig egy csokor virágot nyújtana át, és megborzolná a hajam. Nehezen képzeltem el őket, órákat töltöttem a kiképzőközpontban azzal, hogy esténként, az ágyamban fekve tematikusan szétválogattam a tulajdonságaim, és azon morfondíroztam, kitől is örökölhettem őket.

Végre sikerült elszakítanom a tekintetem a tükörképemtől, és azzal az elhatározással léptem a szekrényemhez, hogy ma igenis jól fogom érezni magam. Nem hagyom, hogy a barátaim fáradozása kárba vesszen. Még az egyenruhámra is próbáltam pozitív szemmel nézni, bár igencsak gondolkoznom kellett, mire találtam valami jót a ruhadarabokban.

3.

Az étkezőasztal körül ülve családias hangulat lengte be a szobát. A gőzölgő makaróni felett végignéztem az asztaltársaságon, és elcsodálkoztam kis csapatunk sokszínűségén.

Desmond éppen valami disznó viccet mesélt a barátaimnak, akik egy fintorgással nyugtázták a közel 300 éves démon még mindig gyerekes humorát.

Brian Alyson kezét fogta titokban az asztal alatt, bár mindenki tudta, hogy már lassan 2 hónapja tartott a kapcsolatuk. A fiú már elmúlt 18 éves, körülbelül fél éve kapta állandó szolgálati helyéül Phoenix-et, előtte az ideje nagy részét Bostonban töltötte. Alyson velem egyidős, félénk, de annál jobb harci képességekkel ellátott lány volt. Nagyszerűen kiegészítette Brian, aki magabiztosságával még a leghajmeresztőbb helyzetekben is megállta a helyét, így ketten együtt halálos párost alkottak.

Ha valaki azt mondta volna nekem 1 hónappal ezelőtt, hogy valaha is azt fogom érezni, a családom körében ültem le vacsorázni, diszkréten kiröhögtem volna.

- Ne ábrándozz, csillagbogár - bökött oldalba Des, majd egy adag tésztát lapátolt a szájába. - Inkább mesélj arról, hogy van a sebed?

Szemében igazi aggódás csillant. Ha nem ismerném, furcsának találnám, hogy egy démon lehet ilyen gondoskodó, viszont az igazság az, hogy Desmond félig ember. Az apja egy nagyfejes az Alvilágban, aki úgy gondolta, elszórakozik egy kicsit az első embernővel, aki szembejön vele. Aztán pedig otthagyta szegény nőt egy démoni kisbabával, mindenféle segítség nélkül.

- Kösz, jól. Szerencsére már van egy kis tapasztalatom sebkötözés terén - viccelődtem.

- Kicsi? - kacagott fel Brian. - Emlékeztek, amikor azokkal a vérfarkasokkal harcoltunk, úgy 3 hete? Alina szinte cafatokban jött haza, másnapra mégis összeforrasztotta magát valahogy. Egyébként, ha már itt tartunk, elárulhatnád, hogy csináltad - kíváncsi szemeket meresztett rám, ő, és a mellette ülő Alyson is.

Az igazság az, hogy mindig is gyorsan gyógyultam, túlságosan is. Ha megvágtam magam, egy óra múlva már nyoma sem volt. Ez még önmagában nem is lenne furcsa, elvégre rengeteget kísérletezgettek velem a kiképzőközpontban. Azonban a többiek nem rendelkeztek ilyesfajta képességgel, így jobbnak láttam nem nagydobra verni, még előttük sem.

2.

A szobámba érve becsuktam magam mögött az ajtót. A tükörbe nézve egy rakott-szoknyába és ingbe bújtatott diáklányt láttam, ebben a felszerelésben pedig határozottan nem mehettem el megmenteni a világot. Vagyis annak egy apró részét.

A szoba viszonylag nagy volt, és rendkívül világos a hatalmas ablaknak köszönthetően. A falak halvány türkiz színűek voltak, termetes szekrényekkel szegélyezve.

A tőlem balra esőhöz léptem, ami az egyetlen volt a sorból, ami ruhát is rejtett magában. Kivettem egy fekete atlétát, aminek a hátán két alig látszó hasíték volt, egy fekete, bőrbetétekkel megerősített nadrágot és egy bakancsot. Gyorsan lekaptam magamról az iskolai egyenruhám, helyettük felvettem a harci öltözetem. Kinyitottam a szárnyaim, hogy biztos legyek benne, amikor szükségem lesz rájuk, nem fognak beleakadni a pólómba. Kerestem egy hajgumit is, és lófarokba fogtam hosszú, szőke hajam.

A következő szekrényhez léptem, és amikor kinyitottam az ajtókat, hirtelen megnyugvás töltött el. Mindig is imádtam a fegyvereket, talán ez vezetett ahhoz, hogy a szobámban egy kisebb arzenált őriztem belőlük. Biztonságban éreztem magam tőlük.

Az ajtóba fúrt kampók egyikéről leemeltem egy fegyverövet, és 4 pisztolyt erősítettem rá, 4 tár társaságában. A két combomra felkerült egy-egy kétélű kés, a bakancsaim trükkös talpaiba pedig apró pengéket rejtettem el.

Mostanra teljes harci díszben álltam a tükör előtt, és mit kell mondjak, nem úgy néztem ki, mint aki megijedne a saját árnyékától. Eleve magas termetem volt, de a szinte óriásira szétterülő fémszárnyaim szinte égimeszelőnek láttattak. Pár nappal azután kaptam őket, hogy a Zorath-i kiképzőközpontba szállított az angyal, aki elrabolt. Másnap már úgy keltem fel, hogy minden apró érzelemváltozásra hol összecsukódtak egy kis fémlappá, vagy teljes méretükre kinyíltak. Később arra is rájöttem, hogy az én szárnyaim különböztek a többi intézetbeli gyerekétől. Csak akkor “növesztettek” fémborítást, ha fenyegetve voltam, egyébként, teljes nyugalmi állapotban az igazi angyalokéhoz hasonlított, fehér pihékkel. Ezt mindig furcsálltam, de jobbnak láttam nem nagydobra verni, inkább titkoltam mindenki előtt.

A nappaliba kilépve Desmond már varjú alakban várt engem, éppen a kanapé karfáján tollászkodott.

- Még madárként sem hazudtolod meg magad - mosolyodtam el - Egy parti hallatán úgy kicsíped magad, hogy a környék összes lánya a kegyeidre ácsingózik fél percen belül - mutattam az ablakpárkányon várakozó 3 tojóra.

A démon csak egy bosszús károgással reagált, majd a vállamra szállt. Gondolom, a varázslat, amit használt, hatása alá vonta a környék madarait is.

- Ha szépen megkérlek, akkor tudnál használni egy aprócska láthatatlansági bűbájt rajtam? - kérdeztem kérlelőn a barátomtól. - Nagyban megkönnyítené a dolgomat, ha nem tartóztatnának le a rendőrök, amint kilépek a házból azért, mert körülbelül annyi fegyvert viselek, amennyi megduplázza a testsúlyomat.

Desmond csapdosott párat a szárnyaival, károgott néhányat hozzá, és én máris éreztem a hűvös réteget a bőrömön, ami azt jelentette, hogy hatott a varázslat.

Felkaptam a kulcsaimat és egy bőrdzsekit az előszobából, és a garázsban felpattantam a motoromra.

1.

Az iskolából hazafelé sétálva éberen figyeltem az utcát és a járókelőket. Nem könnyű, ha az emberiség megvédésére esküdtél fel. Vagyis csak fogsz, úgy értem, fogok. Őrző vagyok, egy az olyan emberi lények közül, akiket az angyalok gyerekkorukban az utcáról szedtek össze, majd kiképeztek és különleges képességekkel ruháztak fel, hogy segítsenek nekik megvédeni az embereket a varázslényektől. Minden őrző 15 éves korában kerül ki a Zorath-i intézetből, ahol a fajtánkat nevelik, hogy 18 éves koráig próbaidőn tudja bizonyítani rátermettségét a szolgálatra bárhol a világon, majd pontban a 18. születésnapja estéjén a Katonai Tanács egy végleges várost jelöljön ki számára, ahol tevékenykednie kell.

Én még csak holnap töltöm a 17-et, úgyhogy még van egy évem a letelepedésig. Már előre félek, hogy hova osztanak be, mindig is vándorló lélek voltam. Ennek több oka is van, a legnyomósabb az, hogy sosem ismertem a családomat, barátok körében is igen kevéske választékkal rendelkezem, így nem volt, ami egy helyhez kössön, egészen egy hónappal ezelőttig.

A szeptemberi napfény még jócskán perzselt, pedig már délután 5 óra volt. Phoenix mindig is meleg városnak számított, de ezt én valamiért sosem tartottam furcsának. Otthon éreztem magam ezen a helyen, bár nem tudnám megmondani, miért is.

Éppen az East Oak Street-en sétáltam felfelé, amikor az út jobb oldalán, egy rendkívül színes kirakattal rendelkező élelmiszerbolt előtt megláttam, ahogy 2 rendőr egy hajléktalannal beszélget, és megpróbálják a rendőrautó felé terelni a férfit. Ahogy közelebb értem, elkaptam néhány beszédfoszlányt is:

- Kérem, most jöjjön velünk. - mondta a magasabbik tiszt. Vállán feszült a szolgálati ing, sötétbarna haja csapzottan lógott a homlokába. Felismertem, Charlie volt az, akivel sajnos gyakrabban kellett kapcsolatba lépnem, mint szerettem volna.

- Megértjük, hogy nehéz lehet az utcán élni, de lopni akkor sem kéne - vette át a szót a társa, aki jóval alacsonyabb, és testesebb is volt Charlie-nál.

- Dehogy értik, az irodájukban ülve csak fánkot zabálnak, maguk semmit sem tudnak igazán! Már mondtam, én nem tudom, miről beszélnek. Csak 10 perce telepedtem át a bolt elé, és maguk máris kiszúrtak. Hányszor mondjam még, hogy nem vettem el senkitől semmit? - felelte felháborodással vegyes kétségbeeséssel a hangjában a férfi, akit éppen be akartak tuszkolni az autóba. Ahogy jobban szemügyre vettem, nem láttam jelét annak, hogy bármit elemelt volna.

Mivel egy élelmiszerbolt előtt álltak, értelemszerűen valami ételre vagy evésre utaló jelet kerestem, viszont nem találtam. A férfi táskája üresen lengett a hátán, ahogy erőtlenül próbált kiszabadulni a rendőrök szorításából, és mocskos, ősz szálakkal dúsított szakállán sem láttam morzsákat vagy maradékokat. Kételkedtem benne, hogy ez az ember 2 napja evett-e egyáltalán valamit.

A szemem sarkából viszont megragadta a tekintetem valami szokatlan. Egy fiatal srác leejtett a földre egy dobozos sört, amit azonnal fel is kapott, majd a pulóvere alá rejtette, ami már így is gyanúsan kidudorodott olyan helyeken, ahol nem kellett volna.

Amikor elhaladtam a még mindig dulakodó hajléktalan és a két rendőr mellett, tettem róla, hogy elkapjam Charlie tekintetét, és a fiú felé böktem a fejemmel. Odakapta a fejét, majd amikor megértette, hogy mire akarok utalni, elengedte a férfi karját, és határozottan elindult a fiú irányába. Mikor a kis tolvaj meglátta ezt, gyorsan összerakta, hogy lebukott, és futásnak eredt. Csak úgy csattogtak a fémdobozos sörök utána, mint a friss házasok autóin a konzervdobozok.

Nem néztem vissza, de még hallottam a másik tiszt meglepett kiáltását, és a nincstelen férfi zihálását, ahogy próbált minél messzebb kerülni ettől a helytől.

Néhány perc eseménytelen séta után végre hazaértem. Rendes, kertesházakkal övezett környéken laktam, ahol senkinek nem tűnik fel, ha egy fiatal egyedül lakik egy emeletes házban. Vagyis majdnem egyedül.

A kapuhoz érve örömteli csaholás fogadott a túloldalról. Desmond az ideköltözésemtől fogva minden nap így fogadott, ez már szinte egy napi rutinná nőtte ki magát.

A bejárati ajtóhoz vezető kövesúton lépkedve lehajoltam, hogy megsimogassam a mellettem ügető dobermann fejét, aki ettől boldogan csóválta a farkát. Miután az előszobában levettem a cipőm, a konyhát választottam úti célul, mert már szinte kopogott a szemem az éhségtől. A kutyabőrbe bújt barátom pedig egész végig követett, és ugatással kommentálta minden mozdulatomat.

- Des, nem tudom, észrevetted-e, de én ember vagyok. A mi fajtánk pedig nem igazán érti az állatok nyelvét, legalábbis ez a példány itt nem - mutattam magamra a kenőkéssel, amivel éppen mogyoróvajas szendvicset készítettem. De lehet, pontosabb meghatározás lenne az, hogy kenyeres mogyoróvajon ügyködtem...

Desmond végre megértette, hogy izgatottságában elfelejtett visszaváltozni, így mikor már a konyha közepén álló hatalmas tölgyfa-étkezőasztalhoz telepedtem le, már ott ült, emberi alakban.

Mélybarna, szinte fekete szemei és kiugró járomcsontjai szinte semmit sem változtak az alatt az egy hónap alatt, mióta megismerkedtünk. Dest egy varázslókon való rajtaütés során fogtam el. Azok a varázsigéket mormogó emberek éppen őt idézték meg, amikor a csapatommal rajtuk ütöttünk, én pedig, mivel más nem jutott eszembe, felkaptam a földről azt a mágiával átitatott üveget, amibe ők is tervezték bezárni a démont.

Azóta összebarátkoztunk, és hálából azért, hogy megmentettem őt a varázslóktól, akik ki tudja, miért akarták őt magukhoz rángatni, rám ruházta az egyik házát a sok közül, és a vagyona egy részét. Meg persze az állandó társaságát, amit mellesleg egyáltalán nem bánok.

- Nem fogod elhinni mekkora mázlim van ma - kezdett bele mondandójába mély, füstös hangján. - Csak délelőtt levadásztam egy madarat, egy egeret és egy manót is, aki már 1 hónapnyi ital árával tartozott nekem.

Desmond egy jól menő kocsma, és még ki tudja mi más tulajdonosa a párhuzamos univerzumban, amit én csak Varázsvilágnak hívok, mivel lényegében az a hely a természetfeletti lények gyűjtőhelye.

- Gratulálok Des, ez tényleg egy eredményes nap lehetett - nevettem azon, hogy milyen kevés is elég számára a boldogsághoz. - Én meg segítettem elkapni egy bolti tolvajt hazafelé jövet. Ehhez mit szólsz?

- Jajj, Alina, csak ugyan azt, mint máskor. Hogy még mindig nem értem, miért nem álltál be rendőrnek - terült el egy huncut mosoly a képén. – Lehetnél, mondjuk Miss Május azokban a jó kis naptárakban, amiket a házaló ügynökök szoktak árulni. Egy falatnyi sort és egy fehér haspóló, egy motoron ülve…

- Desmond Halloway, neked mocskosabb fantáziád van, mint a városi szeméttelep!

- Ennek ellenére mégis szeretsz - kacsintott rám, majd miközben átkarolta a vállam, egy jókora darabot kiharapott a szendvicsemből.

- Te kis sunyi! - csaptam a vállára nevetve. - Csinálj magadnak, ha annyira éhes vagy.

Gyorsan megettem a maradékot, mielőtt Desmond felfalta volna. Éppen a mosogatóba helyeztem bele a szennyes edényt, amikor a telefonom hangos pittyenése hasította ketté a ház csendjét. Egy fegyvert bármikor elsüthetnek a fejem mellett harc közben, de egy kütyü hangjától majd’ tányért török ijedtemben. Ez azért kicsit ironikus.

Megtöröltem a kezem egy konyharuhában, és megnéztem az Sms-t:

“Okkult-parti van a 9. utcai Tündérkertészetben. Mennyire unatkozol? B.”

Brian küldte, az egyik újdonsült társam, és egyben barátom is. Vele és a barátnőjével akkor ismerkedtem meg, amikor Desmonddal Phoenix-be költöztünk. Azóta mi hárman és a démoni barátom olyan csapatot alkotunk, amivel ritkán mernek szembeszállni a mágikus lények. Régen éreztem már ilyen jól magam emberek társaságában.

Nem tudtam, hogy mennyire sürgős a helyzet, de mindenképpen menni akartam segíteni, így hát gyorsan bepötyögtem a választ.

“Pont annyira, hogy menjek, és elrontsam a bulit. 10 perc és ott vagyok.”

Átviharzottam a nappaliba, ahol megráztam Dest, majd még odakiáltottam neki, miközben a szobám felé vettem az irányt.

- Ébredj, pont most hívtak meg egy buliba, amit garantáltan nem akarsz kihagyni. Úgy hallottam, gyilkos lesz.