6.

A szobámban voltam. Ezt egyből tudtam az ágyneműből áradó illatból, ami egy különleges öblítőnek volt köszönhető. Anyám parfümjére hasonlított, akire már csak emlékfoszlányokból, érzelmekből és illatokból emlékeztem, de egyik sem tartott egy villanásnál tovább, és egy kezemen meg tudtam számolni az összesét.

Megreccsent a padló, pont olyan jellegzetes hangon, amilyet az ablaktól számított harmadik, meglazult deszka szokott kiadni, amikor rálépek. Kipattant a szeme, és mint egy rugós bicska, hirtelen felültem. Kicsit elkezdtem szédülni a hirtelen mozdulattól, de nem törődtem vele. Az egyetlen, amire figyeltem, a sarokban álldogáló Silas volt.

- Hát te meg mit keresel itt? - kérdeztem nem túl barátságosan. Ebben lehet, hogy az is szerepet játszott, miszerint egy szál nyúzott, fehér férfipóló volt rajtam, és egy bokszer pizsama gyanánt. Ennek nem kellett volna érdekelnie, de egy kicsit mégis fentebb húztam a takarót a mellkasomon, hogy a lehető legtöbbet takarjon.

- Örülök, hogy felébredtél - jelentette ki tőle szokatlan nyugalommal. - Köszi, én is tök jól érzem magam, miután megtámadta a sulit egy kiméra. Elvégre ez teljesen hétköznapi - végre, a régi Silas, mégsem rabolták el az idegenek.

Hirtelen minden eszembe jutott. A sikoltozások, a rothadt hús bűze, ami a varázslény szájából áradt, miközben bömbölt. A kés markolatának finom, faragott mintája, amint éppen az állatba döföm, a zuhanás, aztán pedig... Teljes sötétség. De még mielőtt elájultam volna...

- Láttam - suttogtam magam elé meredve, úgy markolva a takarót, mintha az életem múlna rajta. De hát az lehetetlen... - Láttam, ahogy varázsoltál - folytattam valamivel hangosabban, döbbent tekintetemet Silasre emelve. - Azt a lányt is megigézted... Akkor ezért láttam azt a furcsa fodrozódást körülötted reggel a folyosón! - állt a helyére minden. Vagyis majdnem minden. A fiú értetlenül bámult rám, de ez abban a pillanatban nem igazán tudott érdekelni. - De ha te varázsoltál... Akkor a kimérát is te hívtad az iskolába? - miközben a válaszra vártam, a kezemet lassan a matrac szélére helyeztem, hogy ha helyeslő választ adna, akkor le tudjam szúrni az alatta rejtegetett késemmel.

- Hóó! - emelte fel mindkét tenyerét fejmagasságba. - Ne szaladjunk ennyire előre. Pontosan mennyit láttál az ebédlőben, mielőtt elájultál volna?

- Nem sokat - vontam meg a vállam, mire mintha megkönnyebbültség futott volna át az arcán, de nem láttam pontosan, mivel félig az ablakon besütő holdfényben, félig pedig az árnyékban állt. - Mintha valami örvény kavargott volna körülötted, és a lány, akit megmentettem, transzban volt és valamit motyogott a sajtburgerekről... Ezután teljes képszakadás. De még nem válaszoltál. Te idézted meg a kimérát?

5.

Másnap, mintha egyszerre 10 Silas járt volna az iskolánkba, egyszerűen mindenhol ott volt. Legtöbbször a folyosón levő tömegben bukkant fel, de a tesiöltözők előtt, és a büfé sorában is észrevettem.

3. óra után éppen a szekrényemből vettem ki azokat a könyveket, amik a következő órámra kellettek, amikor valaki elég keményen nekiütközött a szekrényajtómnak, ezzel meglökve engem is.

- Hé! - szóltam utána felháborodottan, de hamar el is felejtettem az előbbit, mert valami furcsát vettem észre a srác körül. Egy pillanatra, mintha hullámzott volna körülötte a levegő, mint amikor Desmond varázslatot használt. Megragadtam a karját. Fekete inge alatt megfeszültek az izmok, de amikor a szemébe néztem, már egyáltalán nem érdekelt a dagadó bicepsze. Ugyanis egy felemás szempár nézett vissza rám.

***

Egész nap nem hagyott nyugodni az új srác, folyamatosan ő járt az eszemben. Nem, határozottan nem romantikus módon, azt meghagytam inkább a többi lánynak a suliban, akik feltűnően odáig voltak érte. Valami nagyon nem stimmelt Silas-szel, de nem tudtam, hogy mi. Viszont terveztem kideríteni.

4.

Másnap reggel izzadtságban fürödve, a rémálom utolsó foszlányaitól űzötten ébredtem. Egy idő után vágtató lóként rohanó szívem is lecsillapodott, fokozatosan megnyugodtam, ahogy a függönyök között átszűrődő fénycsíkban táncoló porszemeket figyeltem. Ki kellene már takarítanom - gondoltam.

Frissen sült palacsinta fenséges illata csapta meg az orrom. A padlón heverő telefonomon megnéztem az időt, még csak 7 óra volt. Hirtelen furcsállottam a dolgot, mert Desmond ilyenkor még bőven az igazak álmát szokta aludni, de aztán eszembe jutott, milyen nap is volt aznap. A 17. születésnapom.

Szinte önkéntelenül, az ösztönöktől vezérelve pattantam fel az ágyamból, és léptem a tükör elé, hogy megvizsgáljam magam. Berögződött szokásom volt ez már az intézetben eltöltött hosszú évek alatt is. Mivel a szárnyaimat egy úgymond “születésnapi ajándékként” kaptam, azóta minden évben azon a napon rettegve keltem fel, hogy vajon mit alakítottak át rajtam megint. Természetesen nem tudhatták, hogy mikor töltöm be a 6. életévemet, mert sem ők nem tudtak rólam semmit, sem én nem emlékeztem a nevemen, és édesanyám szerető simogatásán kívül bármire is, ezért úgy gondolták, kineveznek erre az alkalomra egy napot. Szerencsére nem történt több beavatkozás, viszont a félelem megmaradt.

Most sem láttam a tükörben mást, csak a megszokott önmagamat. Szalmaszőke hajam a hátam közepét verdeste, zöld szemem csak úgy világított a félhomályban, akárcsak egy macskának. A túlságosan bő, férfi póló alatt, amit pizsamának használtam, feszülten húzódtak össze az izmaim, ennek ellenére mégis cingárnak tűntem. Bármennyit is ettem, egyszerűen egy dekát sem híztam, ami igencsak idegesítő volt, főleg, ha ruhát akartam vásárolni.

Még mindig a tükörbe meredtem, bár nem is tudtam, miért. Talán valami jelet kerestem, egy aprócska elváltozást, amit eddig még nem vettem észre, és ami segíthet megtalálni a szüleimet. Minden évben elképzeltem, ahogy anyám tortát sütne nekem, apám pedig egy csokor virágot nyújtana át, és megborzolná a hajam. Nehezen képzeltem el őket, órákat töltöttem a kiképzőközpontban azzal, hogy esténként, az ágyamban fekve tematikusan szétválogattam a tulajdonságaim, és azon morfondíroztam, kitől is örökölhettem őket.

Végre sikerült elszakítanom a tekintetem a tükörképemtől, és azzal az elhatározással léptem a szekrényemhez, hogy ma igenis jól fogom érezni magam. Nem hagyom, hogy a barátaim fáradozása kárba vesszen. Még az egyenruhámra is próbáltam pozitív szemmel nézni, bár igencsak gondolkoznom kellett, mire találtam valami jót a ruhadarabokban.

3.

Az étkezőasztal körül ülve családias hangulat lengte be a szobát. A gőzölgő makaróni felett végignéztem az asztaltársaságon, és elcsodálkoztam kis csapatunk sokszínűségén.

Desmond éppen valami disznó viccet mesélt a barátaimnak, akik egy fintorgással nyugtázták a közel 300 éves démon még mindig gyerekes humorát.

Brian Alyson kezét fogta titokban az asztal alatt, bár mindenki tudta, hogy már lassan 2 hónapja tartott a kapcsolatuk. A fiú már elmúlt 18 éves, körülbelül fél éve kapta állandó szolgálati helyéül Phoenix-et, előtte az ideje nagy részét Bostonban töltötte. Alyson velem egyidős, félénk, de annál jobb harci képességekkel ellátott lány volt. Nagyszerűen kiegészítette Brian, aki magabiztosságával még a leghajmeresztőbb helyzetekben is megállta a helyét, így ketten együtt halálos párost alkottak.

Ha valaki azt mondta volna nekem 1 hónappal ezelőtt, hogy valaha is azt fogom érezni, a családom körében ültem le vacsorázni, diszkréten kiröhögtem volna.

- Ne ábrándozz, csillagbogár - bökött oldalba Des, majd egy adag tésztát lapátolt a szájába. - Inkább mesélj arról, hogy van a sebed?

Szemében igazi aggódás csillant. Ha nem ismerném, furcsának találnám, hogy egy démon lehet ilyen gondoskodó, viszont az igazság az, hogy Desmond félig ember. Az apja egy nagyfejes az Alvilágban, aki úgy gondolta, elszórakozik egy kicsit az első embernővel, aki szembejön vele. Aztán pedig otthagyta szegény nőt egy démoni kisbabával, mindenféle segítség nélkül.

- Kösz, jól. Szerencsére már van egy kis tapasztalatom sebkötözés terén - viccelődtem.

- Kicsi? - kacagott fel Brian. - Emlékeztek, amikor azokkal a vérfarkasokkal harcoltunk, úgy 3 hete? Alina szinte cafatokban jött haza, másnapra mégis összeforrasztotta magát valahogy. Egyébként, ha már itt tartunk, elárulhatnád, hogy csináltad - kíváncsi szemeket meresztett rám, ő, és a mellette ülő Alyson is.

Az igazság az, hogy mindig is gyorsan gyógyultam, túlságosan is. Ha megvágtam magam, egy óra múlva már nyoma sem volt. Ez még önmagában nem is lenne furcsa, elvégre rengeteget kísérletezgettek velem a kiképzőközpontban. Azonban a többiek nem rendelkeztek ilyesfajta képességgel, így jobbnak láttam nem nagydobra verni, még előttük sem.

2.

A szobámba érve becsuktam magam mögött az ajtót. A tükörbe nézve egy rakott-szoknyába és ingbe bújtatott diáklányt láttam, ebben a felszerelésben pedig határozottan nem mehettem el megmenteni a világot. Vagyis annak egy apró részét.

A szoba viszonylag nagy volt, és rendkívül világos a hatalmas ablaknak köszönthetően. A falak halvány türkiz színűek voltak, termetes szekrényekkel szegélyezve.

A tőlem balra esőhöz léptem, ami az egyetlen volt a sorból, ami ruhát is rejtett magában. Kivettem egy fekete atlétát, aminek a hátán két alig látszó hasíték volt, egy fekete, bőrbetétekkel megerősített nadrágot és egy bakancsot. Gyorsan lekaptam magamról az iskolai egyenruhám, helyettük felvettem a harci öltözetem. Kinyitottam a szárnyaim, hogy biztos legyek benne, amikor szükségem lesz rájuk, nem fognak beleakadni a pólómba. Kerestem egy hajgumit is, és lófarokba fogtam hosszú, szőke hajam.

A következő szekrényhez léptem, és amikor kinyitottam az ajtókat, hirtelen megnyugvás töltött el. Mindig is imádtam a fegyvereket, talán ez vezetett ahhoz, hogy a szobámban egy kisebb arzenált őriztem belőlük. Biztonságban éreztem magam tőlük.

Az ajtóba fúrt kampók egyikéről leemeltem egy fegyverövet, és 4 pisztolyt erősítettem rá, 4 tár társaságában. A két combomra felkerült egy-egy kétélű kés, a bakancsaim trükkös talpaiba pedig apró pengéket rejtettem el.

Mostanra teljes harci díszben álltam a tükör előtt, és mit kell mondjak, nem úgy néztem ki, mint aki megijedne a saját árnyékától. Eleve magas termetem volt, de a szinte óriásira szétterülő fémszárnyaim szinte égimeszelőnek láttattak. Pár nappal azután kaptam őket, hogy a Zorath-i kiképzőközpontba szállított az angyal, aki elrabolt. Másnap már úgy keltem fel, hogy minden apró érzelemváltozásra hol összecsukódtak egy kis fémlappá, vagy teljes méretükre kinyíltak. Később arra is rájöttem, hogy az én szárnyaim különböztek a többi intézetbeli gyerekétől. Csak akkor “növesztettek” fémborítást, ha fenyegetve voltam, egyébként, teljes nyugalmi állapotban az igazi angyalokéhoz hasonlított, fehér pihékkel. Ezt mindig furcsálltam, de jobbnak láttam nem nagydobra verni, inkább titkoltam mindenki előtt.

A nappaliba kilépve Desmond már varjú alakban várt engem, éppen a kanapé karfáján tollászkodott.

- Még madárként sem hazudtolod meg magad - mosolyodtam el - Egy parti hallatán úgy kicsíped magad, hogy a környék összes lánya a kegyeidre ácsingózik fél percen belül - mutattam az ablakpárkányon várakozó 3 tojóra.

A démon csak egy bosszús károgással reagált, majd a vállamra szállt. Gondolom, a varázslat, amit használt, hatása alá vonta a környék madarait is.

- Ha szépen megkérlek, akkor tudnál használni egy aprócska láthatatlansági bűbájt rajtam? - kérdeztem kérlelőn a barátomtól. - Nagyban megkönnyítené a dolgomat, ha nem tartóztatnának le a rendőrök, amint kilépek a házból azért, mert körülbelül annyi fegyvert viselek, amennyi megduplázza a testsúlyomat.

Desmond csapdosott párat a szárnyaival, károgott néhányat hozzá, és én máris éreztem a hűvös réteget a bőrömön, ami azt jelentette, hogy hatott a varázslat.

Felkaptam a kulcsaimat és egy bőrdzsekit az előszobából, és a garázsban felpattantam a motoromra.