- Hallgatlak - jelentettem ki kicsit ridegebben,
mint eredetileg terveztem. Az étkezőben ültünk, és már egy ideje farkasszemet
néztünk egymással.
Silas legnagyobb meglepetésemre az iskolából
egyenesen a Desmonddal közös házunkhoz hajtott, de semmiféle útbaigazításra nem
volt szüksége, mintha már nem először járt volna erre. Ez valószínűleg így is
volt, ami csak még tovább fokozta a személyét körbelengő érzelmeimet. Egyelőre
még nem voltam teljesen biztos benne, hogy mik is azok. A legerősebb mindenképp
a kíváncsiság volt, szinte pattanásig feszültek az idegeim attól, hogy nem
tudtam, mi a fene folyik itt. Ezt követte a sorban az ellenszenv és a düh,
amiért el kellett hallgatnom bizonyos dolgokat a barátaim elől.
Viszont hiába is hitegettem magam, a lelkem mélyén
tisztában voltam vele, hogy ez nem teljesen az ő hibája, én is pont
ugyanannyira bűnös voltam a dologban. Ha ki merném engedni az irányítást a
kezemből, és nem akarnám mindenképp megkerülni a törvényeinket, semmi akadálya
nem lett volna a többiek informálásának. De most, hogy végre, életemben először
én voltam a saját sorsom kovácsa, még ha csak ilyen csekély fontosságú
dologban, nem engedhettem kicsúszni a dolgokat a kezeim közül.
- Szóval - kezdte Silas, miközben idegesen pörgette
a kocsikulcsot a mutatóujja körül. Eddig határozottnak tűnt, viszont mióta
beléptünk a lakásba, szinte egy grafikonon láttam magam előtt, amint
zuhanórepülésben csökken a magabiztossága. - Az a nagy helyzet…
- Ó, istenem, csak bökd már ki! Nem érünk rá egész
nap - zsörtölődtem, bár igazam volt. Amint a falon lógó órára pillantottam,
láttam, hogy már 1 óra múlt pár perccel. Ha ilyen tempóban haladunk, az őrzők
értekezletének utolsó perceire érek csak oda.
- Renden - Vett egy nagy levegőt, majd kifújta azt.
- Segítened kell.
- Nekem? Már miért kéne? - eresztettem meg egy
gúnyos kacajt. Silas arcán látszott, hogy megbántottam, és egyből el is
szégyelltem magam a flegmázásom miatt.
- Mert az apám hatalmas bajban van - abbahagyta a
kulcs pörgetését, két tenyerét az asztalhoz préselve hajolt hozzám közelebb,
majd halkan folytatta. - És ha nem segítesz, mindkettőnk világa elpusztulhat.
Ennek már a fele sem volt tréfa, minden addigi
megmaradt vidámságom elpárolgott.
- Miért? Mi fenyeget? És ki az apád? - végtelen
kérdés tolult az agyamba, azonban mindet elvetettem, mert ráértünk később is
megbeszélni őket. Egyre azonban mindennél jobban kíváncsi voltam - Miért pont
én?
A velem szemben ülő fiú halványan elmosolyodott,
ahogyan a szemembe nézett, és úgy döntött, hogy csak az utolsó felvetett
kérdésemet válaszolja meg:
- Nem sok mindenkit láttam már, aki egyedül
legyőzött egy kimérát, még ha a végén egy asztal is vitte a padlóra -
emlékeztetett az ájulásomra. - Pedig hidd el, én már rengeteg vadászatot
láttam, főleg, mivel abból készíti anya a legjobb sültet - vigyorgott most már
teli szájjal. Úgy látszik, kezdte visszanyerni az önbizalmát, miután túlesett a
szívességkérésen. Ismertem az érzést, én sem szerettem másokra, főleg
idegenekre támaszkodni.
- Húha - döbbentem le egy pillanatra. Valahogy
sehogy sem tudtam elképzelni egy olyasféle szörnyet vasárnapi ebédként. - Elég
fura családban élhetsz te, ha anyuci kimérákat sütöget csirke helyett.
- Hát, mondjuk úgy, a miénk nem éppen szokványos -
mosolygott továbbra is, azonban hirtelen mintha szomorúság villant volna át az
arcán.
- Jól sejtem, hogy nem rokonokkal költöztél ide,
ugye?
- Eltaláltad, bár csalódtam benned, hogy ennyi
idődbe telt rájönni - kacsintott rám. Minden eddigi, az utóbbi egy percben
iránta fellobbanó együttérzésem elpárolgott. - Anya otthon maradt, hogy a
nagybátyámmal együtt irányítsák a klánt apa helyett, én pedig eljöttem megkeresni
őt.
- Miért nem ők jöttek? Úgy gondolták, hogy te, a
megélt 17 éveddel többre mész majd náluk? - néztem rá furcsán. Erre ő csak
nevetett.
- Hidd el, jóval több vagyok én annál. Mindenesetre
gyorsabb voltam anyánál, és csak közvetlen hozzátartozó vezetheti a klánt, amit
eddig apa irányított.
- Már másodjára említed ezt a titokzatos “klánt” -
rajzoltam macskakörmöket a levegőbe az ujjaimmal - Mi ez, vagy… Kikből áll
egyáltalán?
Egy pillanatra habozott a válasszal, de végül
elárulta:
- A családomból, a barátaimból, az ismerőseimből. A
fajtársaimból.
- Mi vagy te? - hirtelen féltem megtudni a választ,
annak ellenére, hogy eddig folyamatosan csak bosszankodtam eme információ
hiánya miatt. Silas féloldalasan elmosolyodott.
- Sárkány - jelentette ki büszkén.
- Azta - döbbentem le egy pillanatra. Na, erre
aztán tényleg nem számítottam. Majd hirtelen eszembe jutott valami - De akkor
meg mégis miért van varázserőd?
Öblös kacaja betöltötte a szobát. Még nem hallottam
ilyen tisztán nevetni, mintha legalább az év viccét meséltem volna el neki.
- Nem sok történelmet tanítottak nektek Zorath-ban,
igaz?
- Nem túlozták el, az tény - ismertem be.
- Akkor dőlj hátra, helyezd magad kényelembe, én
pedig hagy meséljek el neked egy ősi történetet - köszörülte meg a torkát,
szinte már túljátszva a mesélő szerepét. A szemem forgattam erre, de azért
hátradőltem a székemben.
- Réges-régen, még a ti középkorotok idején, élt
egy csapat kalandvágyó sárkányifjú, akik mindenképp utazni akartak - halk,
füstös hangon beszélt, amitől még a hideg is kirázott - De nem ám a saját
világukban, nem. Azt már az utolsó szegletéig felfedezték. Ők más, a
sajátjuktól eltérő dimenziókat kerestek. Abban azonban nem tudtak megegyezni,
hogy merre is induljanak, ezért úgy döntöttek, hogy különválnak. Ketten végül
megtalálták a Fellegeket, ketten pedig az Alvilágot. A hat legszerencsésebbik
pedig nem másra bukkant, mint az emberek világára. Elbűvölte őket az életmódjuk
és a sebezhetőségük, ezért úgy döntöttek, hogy maradnak, és tanítanak nekik
egyet, s mást. Csakhamar társra leltek néhány halandó asszonyban, és sorra
gyermekeik születtek, egyikőjüket ikrekkel ajándékozta meg a felesége.
- Nem értem. ezzel mi a probléma? - fakadtam ki,
mert nem értettem a történet lényegét.
- Az, hogy azok a gyerekek nem voltak hétköznapiak
egyik dimenzióban sem. Anyjuktól a halandóságot örökölték, mivel nem tudtak
sárkánnyá változni, azonban az apjuk is hagyott rájuk valamit. Varázserőt.
Bizony - kuncogott halkan meglepett ábrázatomon - Így születtek meg minden
világ első varázslói. A sárkányok mindig is rendelkeztek a varázslat erejével,
mind közül az egyik leghatalmasabbal. Ezt azonban maguk között tartották, a
klánok zárt kapui mögött, hogy senkinek tudomására ne jusson a képességük. Ez a
tervük azonban dugába dőlt, amikor az első varázslók felnőttek, és rájöttek,
hogy kik is ők valójában. Apáik nyomdokába lépve egy éjszaka elszöktek a saját
világukból, hogy megkeressék eredetük gyökerét, ezzel leleplezve számos dolgot:
az emberi dimenzió létezését, a sárkányok varázserejét és, hogy mi származhat
két különböző faj keveredéséből.
- A hat kalandvágyó sárkányt kivégezték
engedetlenségük és meggondolatlanságuk miatt, legalábbis a hivatalos indok ez
volt. A valóságban azonban csak példát akartak statuálni, hogy mindenki elrettenjen
a másnap érvénybe lépő fajkeveredési tilalom megszegésétől - komorodott el az
arca a fiúnak. - A sárkányokat elkezdték levadászni, hogy olyan varázslatokra
kényszerítsék őket, amiket csak ők voltak képesek végrehajtani. A varázslények
tömegesen vándoroltak át az emberi világba, ahol hatalmas felfordulásokat
okoztak. Látván ezt, a hat varázsló, hogy bebizonyítsák, az ő fajuk nem gonosz,
egy burokkal vonták körbe a halandók birodalmát, hogy megvédjék őket a
betolakodóktól, és a természetfeletti világot az emberektől. A Fellegek, a
Pokol és a Varázsvilág összefogott, és új rendszert alakítottak ki. Nem sok
kellett hozzá, hogy kiderüljön, az angyalok a legdominánsabb faj mind közül,
így lényegében ők vették át az irányítást. Őröket állítottak a Fátyolhoz, és
megválogatták, kik közlekedhetnek a világok között, és hadsereget állítottak
fel a rend fenntartása érdekében. Közös megegyezés után létrehozták a ti
fajotokat is - mosolygott rám egy pillanatra -, hogy a lelepleződés legkisebb
kockázatával szemmel tartsák ezt a világot - bökött az asztalra. Egy pillanatig
teljes csend volt, én emésztettem a hallottakat, Silas pedig várta a
reakciómat.
- És mindez a sok herce-hurca csak azért történt,
mert néhány elődöd unatkozott? - hitetlenkedtem.
- Néha egy apró dolog is elég, hogy világméretű
változások következzenek be mindenki életében. Mint a lavina. Egy jelentéktelen
kis hanggal kezdődik az egész, utána pedig már csak azt vesszük észre, hogy 3
falut hó temet be.
Meglepett a hirtelen jött bölcsessége. Kezdtem
elhinni, hogy valójában tényleg nem annyi idős, amennyinek mondja magát.
Viszont egyvalamit még mindig nem értettem.
- És én hogy jövök a képbe?
- Mondtam már. Segítened kell kiszabadítanom apám,
mielőtt valami szörnyű történik - fújt egyet bosszúsan az értetlenkedésem
miatt.
- Miért? Mi történt apáddal?
- Elrabolták.
- Azért, hogy... - kezdtem úgy érezni, hogy minden
szót egyesével, harapófogóval kell kirángatnom a szájából.
- Fogalmam sincs, de valami köze van a Fátyolhoz.
Hallottam, ahogy az emberek, akik apámért jöttek, azt emlegették - rossz
érzések kerítettek hatalmukba ezen szavak hallatán. Egy hatalmas mágikus erővel
rendelkező lény elrablása, és a Fátyol egyazon mondatban való említése sosem
jelenthetett jót.
- Láttad, hogy kik vitték el apádat? - Ez eléggé
bugyuta kérdés volt tőlem, nyilván, ha látta volna őket, már a nyomukban lenne,
és nem velem beszélgetne.
- Sajnos nem. Símaszk volt rajtuk és csuklyás
köpeny. Viszont - kezdett el kutatni a zsebében - ezt sikerült kitépnem az
egyikőjük nyakából.
Egy ezüstláncra fűzött pecsétgyűrűt tett le elém az
asztalra. Maga a gyűrű valami fekete, csillogó kőből volt kifaragva, ennek
ellenére a tetején lévő minta meglepően részletesre sikerült. Egy főnixet
ábrázolt, lángok között vergődve. Furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová
tenni.
Az antik óra hangja szakította félbe az
elmélkedésem, amikor elütötte a fél hármat. Kicsit hosszasra sikeredett a
mesedélutánunk. Döntenem kellett.
- Rendben. Segítek neked - toltam vissza Silas-nek
az ékszert - Viszont csak egy feltétellel.
- Tudtam, hogy lesz valami - sóhajtott fel
színpadiasan, de láttám rajta, hogy jelenleg bármire képes lenne örömében. - Mi
lenne szíved vágya?
- Avassuk be a barátaimat is - ez már túl nagy
falat volt, hogy ne tudjanak róla a többiek is, pláne, hogy ketten kevesek
lennénk ehhez a feladathoz, bármilyen rejtett képességekkel is rendelkezik ez a
sárkánybébi.
Látszott a fiún, hogy nem igazán díjazza az
ötletet.
- Muszáj? - kérdezte vonakodva.
- Igen. Vagy mi mindannyian, vagy te egyedül veszed
üldözőbe apucit.
- Biztos, hogy megbízhatunk bennük?
- Az életemet merném rá tenni - vágtam rá
gondolkozás nélkül. Bár nem igazán értettem egyet az összes módszerükkel, ahogy
a dolgokat intézték, de a beléjük vetett bizalmam törhetetlen volt. Silas még
habozott egy pillanatig, de végül kezet nyújtott.
- Rendben. Áll az alku?
- Áll - ráztam meg a jobbját. A bőre érdes és forró
volt, de azok után, amiket megtudtam róla aznap, ezen már nem csodálkoztam.
Felálltam, és a konyhapulton álló kulcsos tálkából felkaptam a szülinapi autóm
kulcsát.
- Én most elmegyek egy gyűlésre, te viszont kérlek,
maradj - fordultam vissza a fiúhoz - Miután végeztünk, idehozom a többieket, és
szeretném, ha őket is beavatnád a dolgokba.
- Semmi akadálya, kapitány. Én addig kényelembe
helyezem magam - dőlt hátra a székén, két kezét a tarkója mögött
összekulcsolva.
- Rendben - nevettem el magam - Majd jövök -
intettem neki, és a garázs felé vettem az irányt. Egy darabig lustán követett a
szemével, majd utánam kiáltott:
- Várj, még valami! - meglepetten hátrafordultam -
A barátaidnak azt mondasz, amit akarsz. De senki másnak egy szót se, ha egy mód
van rá. Nem szeretném, ha bizonyos emberek megtudnák, mégsem haltam meg -
nézett rám könyörgőn.
- Oké - kezdtem el hátrálni, bár nem értettem az
utolsó megjegyzését - Viszont most már tényleg mennem kell, el fogok késni.
Szia - köszöntem még el tőle, mielőtt becsuktam volna magam mögött a garázsba
vezető ajtót.
Kezd izgis lenni a dolog, most végre a többieket is beavatják a dolgokba. :)
VálaszTörlés