8.

- Hallgatlak - jelentettem ki kicsit ridegebben, mint eredetileg terveztem. Az étkezőben ültünk, és már egy ideje farkasszemet néztünk egymással.

Silas legnagyobb meglepetésemre az iskolából egyenesen a Desmonddal közös házunkhoz hajtott, de semmiféle útbaigazításra nem volt szüksége, mintha már nem először járt volna erre. Ez valószínűleg így is volt, ami csak még tovább fokozta a személyét körbelengő érzelmeimet. Egyelőre még nem voltam teljesen biztos benne, hogy mik is azok. A legerősebb mindenképp a kíváncsiság volt, szinte pattanásig feszültek az idegeim attól, hogy nem tudtam, mi a fene folyik itt. Ezt követte a sorban az ellenszenv és a düh, amiért el kellett hallgatnom bizonyos dolgokat a barátaim elől.

Viszont hiába is hitegettem magam, a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy ez nem teljesen az ő hibája, én is pont ugyanannyira bűnös voltam a dologban. Ha ki merném engedni az irányítást a kezemből, és nem akarnám mindenképp megkerülni a törvényeinket, semmi akadálya nem lett volna a többiek informálásának. De most, hogy végre, életemben először én voltam a saját sorsom kovácsa, még ha csak ilyen csekély fontosságú dologban, nem engedhettem kicsúszni a dolgokat a kezeim közül.

- Szóval - kezdte Silas, miközben idegesen pörgette a kocsikulcsot a mutatóujja körül. Eddig határozottnak tűnt, viszont mióta beléptünk a lakásba, szinte egy grafikonon láttam magam előtt, amint zuhanórepülésben csökken a magabiztossága. - Az a nagy helyzet…

- Ó, istenem, csak bökd már ki! Nem érünk rá egész nap - zsörtölődtem, bár igazam volt. Amint a falon lógó órára pillantottam, láttam, hogy már 1 óra múlt pár perccel. Ha ilyen tempóban haladunk, az őrzők értekezletének utolsó perceire érek csak oda.

- Renden - Vett egy nagy levegőt, majd kifújta azt. - Segítened kell.

- Nekem? Már miért kéne? - eresztettem meg egy gúnyos kacajt. Silas arcán látszott, hogy megbántottam, és egyből el is szégyelltem magam a flegmázásom miatt.

- Mert az apám hatalmas bajban van - abbahagyta a kulcs pörgetését, két tenyerét az asztalhoz préselve hajolt hozzám közelebb, majd halkan folytatta. - És ha nem segítesz, mindkettőnk világa elpusztulhat.

Ennek már a fele sem volt tréfa, minden addigi megmaradt vidámságom elpárolgott.

- Miért? Mi fenyeget? És ki az apád? - végtelen kérdés tolult az agyamba, azonban mindet elvetettem, mert ráértünk később is megbeszélni őket. Egyre azonban mindennél jobban kíváncsi voltam - Miért pont én?

A velem szemben ülő fiú halványan elmosolyodott, ahogyan a szemembe nézett, és úgy döntött, hogy csak az utolsó felvetett kérdésemet válaszolja meg:

- Nem sok mindenkit láttam már, aki egyedül legyőzött egy kimérát, még ha a végén egy asztal is vitte a padlóra - emlékeztetett az ájulásomra. - Pedig hidd el, én már rengeteg vadászatot láttam, főleg, mivel abból készíti anya a legjobb sültet - vigyorgott most már teli szájjal. Úgy látszik, kezdte visszanyerni az önbizalmát, miután túlesett a szívességkérésen. Ismertem az érzést, én sem szerettem másokra, főleg idegenekre támaszkodni.

- Húha - döbbentem le egy pillanatra. Valahogy sehogy sem tudtam elképzelni egy olyasféle szörnyet vasárnapi ebédként. - Elég fura családban élhetsz te, ha anyuci kimérákat sütöget csirke helyett.

- Hát, mondjuk úgy, a miénk nem éppen szokványos - mosolygott továbbra is, azonban hirtelen mintha szomorúság villant volna át az arcán.

- Jól sejtem, hogy nem rokonokkal költöztél ide, ugye?

- Eltaláltad, bár csalódtam benned, hogy ennyi idődbe telt rájönni - kacsintott rám. Minden eddigi, az utóbbi egy percben iránta fellobbanó együttérzésem elpárolgott. - Anya otthon maradt, hogy a nagybátyámmal együtt irányítsák a klánt apa helyett, én pedig eljöttem megkeresni őt.

- Miért nem ők jöttek? Úgy gondolták, hogy te, a megélt 17 éveddel többre mész majd náluk? - néztem rá furcsán. Erre ő csak nevetett.

- Hidd el, jóval több vagyok én annál. Mindenesetre gyorsabb voltam anyánál, és csak közvetlen hozzátartozó vezetheti a klánt, amit eddig apa irányított.

- Már másodjára említed ezt a titokzatos “klánt” - rajzoltam macskakörmöket a levegőbe az ujjaimmal - Mi ez, vagy… Kikből áll egyáltalán?

Egy pillanatra habozott a válasszal, de végül elárulta:

- A családomból, a barátaimból, az ismerőseimből. A fajtársaimból.

- Mi vagy te? - hirtelen féltem megtudni a választ, annak ellenére, hogy eddig folyamatosan csak bosszankodtam eme információ hiánya miatt. Silas féloldalasan elmosolyodott.

- Sárkány - jelentette ki büszkén.

- Azta - döbbentem le egy pillanatra. Na, erre aztán tényleg nem számítottam. Majd hirtelen eszembe jutott valami - De akkor meg mégis miért van varázserőd?

Öblös kacaja betöltötte a szobát. Még nem hallottam ilyen tisztán nevetni, mintha legalább az év viccét meséltem volna el neki.

- Nem sok történelmet tanítottak nektek Zorath-ban, igaz?

- Nem túlozták el, az tény - ismertem be.

- Akkor dőlj hátra, helyezd magad kényelembe, én pedig hagy meséljek el neked egy ősi történetet - köszörülte meg a torkát, szinte már túljátszva a mesélő szerepét. A szemem forgattam erre, de azért hátradőltem a székemben.

- Réges-régen, még a ti középkorotok idején, élt egy csapat kalandvágyó sárkányifjú, akik mindenképp utazni akartak - halk, füstös hangon beszélt, amitől még a hideg is kirázott - De nem ám a saját világukban, nem. Azt már az utolsó szegletéig felfedezték. Ők más, a sajátjuktól eltérő dimenziókat kerestek. Abban azonban nem tudtak megegyezni, hogy merre is induljanak, ezért úgy döntöttek, hogy különválnak. Ketten végül megtalálták a Fellegeket, ketten pedig az Alvilágot. A hat legszerencsésebbik pedig nem másra bukkant, mint az emberek világára. Elbűvölte őket az életmódjuk és a sebezhetőségük, ezért úgy döntöttek, hogy maradnak, és tanítanak nekik egyet, s mást. Csakhamar társra leltek néhány halandó asszonyban, és sorra gyermekeik születtek, egyikőjüket ikrekkel ajándékozta meg a felesége.

- Nem értem. ezzel mi a probléma? - fakadtam ki, mert nem értettem a történet lényegét.

- Az, hogy azok a gyerekek nem voltak hétköznapiak egyik dimenzióban sem. Anyjuktól a halandóságot örökölték, mivel nem tudtak sárkánnyá változni, azonban az apjuk is hagyott rájuk valamit. Varázserőt. Bizony - kuncogott halkan meglepett ábrázatomon - Így születtek meg minden világ első varázslói. A sárkányok mindig is rendelkeztek a varázslat erejével, mind közül az egyik leghatalmasabbal. Ezt azonban maguk között tartották, a klánok zárt kapui mögött, hogy senkinek tudomására ne jusson a képességük. Ez a tervük azonban dugába dőlt, amikor az első varázslók felnőttek, és rájöttek, hogy kik is ők valójában. Apáik nyomdokába lépve egy éjszaka elszöktek a saját világukból, hogy megkeressék eredetük gyökerét, ezzel leleplezve számos dolgot: az emberi dimenzió létezését, a sárkányok varázserejét és, hogy mi származhat két különböző faj keveredéséből.

- A hat kalandvágyó sárkányt kivégezték engedetlenségük és meggondolatlanságuk miatt, legalábbis a hivatalos indok ez volt. A valóságban azonban csak példát akartak statuálni, hogy mindenki elrettenjen a másnap érvénybe lépő fajkeveredési tilalom megszegésétől - komorodott el az arca a fiúnak. - A sárkányokat elkezdték levadászni, hogy olyan varázslatokra kényszerítsék őket, amiket csak ők voltak képesek végrehajtani. A varázslények tömegesen vándoroltak át az emberi világba, ahol hatalmas felfordulásokat okoztak. Látván ezt, a hat varázsló, hogy bebizonyítsák, az ő fajuk nem gonosz, egy burokkal vonták körbe a halandók birodalmát, hogy megvédjék őket a betolakodóktól, és a természetfeletti világot az emberektől. A Fellegek, a Pokol és a Varázsvilág összefogott, és új rendszert alakítottak ki. Nem sok kellett hozzá, hogy kiderüljön, az angyalok a legdominánsabb faj mind közül, így lényegében ők vették át az irányítást. Őröket állítottak a Fátyolhoz, és megválogatták, kik közlekedhetnek a világok között, és hadsereget állítottak fel a rend fenntartása érdekében. Közös megegyezés után létrehozták a ti fajotokat is - mosolygott rám egy pillanatra -, hogy a lelepleződés legkisebb kockázatával szemmel tartsák ezt a világot - bökött az asztalra. Egy pillanatig teljes csend volt, én emésztettem a hallottakat, Silas pedig várta a reakciómat.

- És mindez a sok herce-hurca csak azért történt, mert néhány elődöd unatkozott? - hitetlenkedtem.

- Néha egy apró dolog is elég, hogy világméretű változások következzenek be mindenki életében. Mint a lavina. Egy jelentéktelen kis hanggal kezdődik az egész, utána pedig már csak azt vesszük észre, hogy 3 falut hó temet be.

Meglepett a hirtelen jött bölcsessége. Kezdtem elhinni, hogy valójában tényleg nem annyi idős, amennyinek mondja magát. Viszont egyvalamit még mindig nem értettem.

- És én hogy jövök a képbe?

- Mondtam már. Segítened kell kiszabadítanom apám, mielőtt valami szörnyű történik - fújt egyet bosszúsan az értetlenkedésem miatt.

- Miért? Mi történt apáddal?

- Elrabolták.

- Azért, hogy... - kezdtem úgy érezni, hogy minden szót egyesével, harapófogóval kell kirángatnom a szájából.

- Fogalmam sincs, de valami köze van a Fátyolhoz. Hallottam, ahogy az emberek, akik apámért jöttek, azt emlegették - rossz érzések kerítettek hatalmukba ezen szavak hallatán. Egy hatalmas mágikus erővel rendelkező lény elrablása, és a Fátyol egyazon mondatban való említése sosem jelenthetett jót.

- Láttad, hogy kik vitték el apádat? - Ez eléggé bugyuta kérdés volt tőlem, nyilván, ha látta volna őket, már a nyomukban lenne, és nem velem beszélgetne.

- Sajnos nem. Símaszk volt rajtuk és csuklyás köpeny. Viszont - kezdett el kutatni a zsebében - ezt sikerült kitépnem az egyikőjük nyakából.

Egy ezüstláncra fűzött pecsétgyűrűt tett le elém az asztalra. Maga a gyűrű valami fekete, csillogó kőből volt kifaragva, ennek ellenére a tetején lévő minta meglepően részletesre sikerült. Egy főnixet ábrázolt, lángok között vergődve. Furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni.

Az antik óra hangja szakította félbe az elmélkedésem, amikor elütötte a fél hármat. Kicsit hosszasra sikeredett a mesedélutánunk. Döntenem kellett.

- Rendben. Segítek neked - toltam vissza Silas-nek az ékszert - Viszont csak egy feltétellel.

- Tudtam, hogy lesz valami - sóhajtott fel színpadiasan, de láttám rajta, hogy jelenleg bármire képes lenne örömében. - Mi lenne szíved vágya?

- Avassuk be a barátaimat is - ez már túl nagy falat volt, hogy ne tudjanak róla a többiek is, pláne, hogy ketten kevesek lennénk ehhez a feladathoz, bármilyen rejtett képességekkel is rendelkezik ez a sárkánybébi.

Látszott a fiún, hogy nem igazán díjazza az ötletet.

- Muszáj? - kérdezte vonakodva.

- Igen. Vagy mi mindannyian, vagy te egyedül veszed üldözőbe apucit.

- Biztos, hogy megbízhatunk bennük?

- Az életemet merném rá tenni - vágtam rá gondolkozás nélkül. Bár nem igazán értettem egyet az összes módszerükkel, ahogy a dolgokat intézték, de a beléjük vetett bizalmam törhetetlen volt. Silas még habozott egy pillanatig, de végül kezet nyújtott.

- Rendben. Áll az alku?

- Áll - ráztam meg a jobbját. A bőre érdes és forró volt, de azok után, amiket megtudtam róla aznap, ezen már nem csodálkoztam. Felálltam, és a konyhapulton álló kulcsos tálkából felkaptam a szülinapi autóm kulcsát.

- Én most elmegyek egy gyűlésre, te viszont kérlek, maradj - fordultam vissza a fiúhoz - Miután végeztünk, idehozom a többieket, és szeretném, ha őket is beavatnád a dolgokba.

- Semmi akadálya, kapitány. Én addig kényelembe helyezem magam - dőlt hátra a székén, két kezét a tarkója mögött összekulcsolva.

- Rendben - nevettem el magam - Majd jövök - intettem neki, és a garázs felé vettem az irányt. Egy darabig lustán követett a szemével, majd utánam kiáltott:

- Várj, még valami! - meglepetten hátrafordultam - A barátaidnak azt mondasz, amit akarsz. De senki másnak egy szót se, ha egy mód van rá. Nem szeretném, ha bizonyos emberek megtudnák, mégsem haltam meg - nézett rám könyörgőn.

- Oké - kezdtem el hátrálni, bár nem értettem az utolsó megjegyzését - Viszont most már tényleg mennem kell, el fogok késni. Szia - köszöntem még el tőle, mielőtt becsuktam volna magam mögött a garázsba vezető ajtót.