Másnap reggel elszántan ébredtem.
Feladatom volt, ami egyezett a környezetem és a saját érdekeimmel egyaránt. Ki
kell derítenem, hogy ki is Silas valójában, és mit akar, mielőtt még, nem is
tudom, valami szörnycsordát szabadít Phoenix-re.
Néha, mint ebben a pillanatban is,
nagyon hiányoztak a szüleim. Bár kívülről talán magabiztosnak látszottam, belül
végtelenül tanácstalannak éreztem magam. Egy valamiben voltam csak biztos,
mégpedig abban, hogy elszántan fogom keresni a válaszokat, és ha kell,
közbeavatkozom. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy fogalmam sem volt,
hogyan csináljam. Most mindennél jobban jött volna egy anyai tanács, csak hát,
nem volt kihez fordulnom, így a legegyszerűbb módot választottam. Elhatároztam,
hogy beszélek Silas-szel.
- Tegnap este - kezdte óvatosan Desmond
a reggelinél, miközben éppen egy szelet pirítóst vajazott meg - Elég furcsán
viselkedtél. Mintha lélekben valahol teljesen máshol jártál volna. - Ó, szóval
észrevette. Bár próbáltam palástolni, egész végig csak a Silas-szel folytatott
rövid beszélgetés járt a fejemben.
- Nem, semmiség az egész, csak egy
kicsit még mindig kómásan éreztem magam az ebédlőben történtek miatt - Tényleg,
még azt is ki kellett derítenem, hogy jutott be az a kiméra az embervilágba.
Kételkedtem benne, hogy a határőrök a Fátyolnál átengedték volna. Ez már
kezdett tényleg gyanússá válni. Minél hamarabb rá kellett jönnöm, hogy mi
folyik a Fátyolnál. Még egy súlyos pont a teendőim listáján. Már kezdett
idegesíteni, hogy minél tovább gondolkoztam az eseten, annál több kérdőjel és
rejtély bukkant fel az összképben, amire nem tudtam a választ.
- Hahó, figyelsz te rám egyáltalán? -
lengette meg az orrom előtt a kezét Des.
- Persze, csupa fül vagyok - kanalaztam
a müzlimből, és teljes figyelmemet a démonnak szenteltem.
- Szóval ott tartottam, hogy eléggé
hiányos a mese, amit kitaláltál számunkra megnyugtatásul. Például azt sem
említetted, hogy írtad át az összes szemtanú emlékeit az ebédszünetről, és hogy
építetted újjá a helyet, miközben hazajutottál, és irtál nekem egy SMS-t,
mellesleg eszméletlenül - vetett egy jelentőségteljes pillantást rám. Abban a
pillanatban úgy gyűlöltem Silas-t, mint még soha senkit. Utáltam, hogy hazudnom
kellett miatta a barátaimnak, de magamat még jobban, hogy ilyen öngyilkosjelölt
akciókat vállaltam be magamnak. Viszont tudtam, hogy ha beszélek a többieknek a
fiúról, akkor ők mindent jelentenek a Központnak, azt viszont nem akartam, csak
ha tényleg eldurvul a helyzet. Előbb vagy utóbb azonban kénytelen leszek
beavatni a barátaimat is, ezért inkább maradtam az őszinteségnél:
- Sajnálom, de egyelőre még nem
mondhatom el - legszívesebben elsüllyedtem volna, amikor láttam, hogy néz rám
Desmond. Csalódott bennem.
- Azt hittem, barátok vagyunk - vetett
rám egy megvető pillantást.
- Azok is vagyunk - álltam fel, hogy az
asztalt megkerülve közelebb kerülhessek Deshez. Éles hanggal csikorgott a
széke, ahogy követte a példámat, ő azonban inkább elhátrált tőlem.
- Akkor meg miért nem mondod el, hogy
miről van szó? Mi az, amit annyira titkolsz?
Majd megszakadt a szívem, de akkor sem
avathattam be. Nem csak a magamnak tett ígéretem miatt, hanem mert nem
engedhettem, hogy a formalitás lelassítson, majd teljesen elvegye tőlem az
ügyet, hogy végül továbbra is a sötétben tapogatózva folytassam az eddigi életem.
Válaszokra volt szükségem.
- Értsd meg, egyszerűen nem tehetem -
közelebb lépten felé egy lépést, mire ő kettőt hátrált. Nekiütközött a falnak,
én pedig a helyzetet kihasználva a vállára tettem a kezem, és mélyen, kérlelőn
a szemébe néztem. - Hidd el, hogy amint eljön az ideje, mindenbe beavatlak
titeket. Komolyan. De egyelőre bíznod kell bennem, és ha Alysonék nem jönnek rá
maguktól a helyzetre, őket se avasd be.
- Ó, szóval már én is hazudjak nekik?!
- szemében futó düh csillant fel, de hamar kétségbeesés váltotta fel a helyét.
Nem tudta kit válasszon, és én borzalmasan éreztem magam amiatt, hogy
egyáltalán ilyet kérek tőle.
- Kérlek - szorítottam meg még egyszer
könyörgőn a vállát. Egy darabig farkasszemet néztünk, míg végül beletörődő
arcot vágott.
- Rendben - bólintott. Megkönnyebbülten
fújtam ki a levegőt, amiről eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam. - De
tudnod kell, nagyon nem örülök, hogy ezt kell tennem.
***
Ebédszünetben SMS-em érkezett. Kíváncsian nyitottam
meg, ugyanis össz-vissz 3 ember tudja a telefonszámom, és ők mindig csak fontos
esetekben üzentek.
3-tól gyűlés Kevinnél. Mindenképp
legyél ott! B.
Ezek szerint Brian mégis talált új
időpontot a Phoenix-i őrzők rögtönzött gyűlésére. Ráadásul a helyszín sem volt
semmi, ugyanis Kevin egy negyvenes éveiben járó remeteként vált ismertté, aki
nem társult senkivel, mióta a felesége és egyetlen fia 3 éve meghaltak egy
vámpírtanya kiírtásakor. Viszont hatalmas házzal és vagyonnal rendelkezett,
Briannek biztos minden neki ígért szívességét be kellett váltania, hogy délután
ott gyűlhessünk össze.
A telefonomból felnézve egy ismerős
alakot pillantottam meg az ételosztó pult előtt kígyózó sorban. A félig
elfogyasztott ebédemmel nem is foglalkozva határozottan a sráchoz masíroztam,
és a karjánál fogva kirángattam őt a menzáról, mit sem törődve heves
tiltakozásával, és a többiek meglepett pillantásaival.
- Hé, mégis mit képzelsz, mit csinálsz?
- tépte ki magát Silas a szorításomból, és értetlen képpel dörzsölte meg a
karját ott, ahol még az előbb szorítottam.
- Bocsi, de… - Mégis miért kértem
bocsánatot? Ő lopózott be a szobámba tegnap éjjel, őmiatta hazudok a
barátaimnak, és ő rendelkezik valami furcsa mágikus erővel! Erélyesebben kell
fellépnem, ha nem akarom, hogy megint válaszok nélkül kelljen továbbállnom.
Komolyan, ez a srác olyan volt, mint egy angolna. Vagy megrázott és lelépett,
vagy pedig egyszerűen kicsúszott a kezeid közül. Felvettem a jól bevált
pókerarcomat, és folytattam - Beszélnünk kell. Most.
- Igazad van - komolyodott el ő is, és
értett egyet velem hirtelen. Ez meglepően könnyen ment. Túlságosan is könnyen…
- Gyere - tette a jobb tenyerét a
vállamra, és az épületet megkerülve a parkoló felé kezdett terelni.
- Mégis mit képzelsz, hová viszel? -
ráztam le a kezét a vállamról. - Nem léphetünk le csak úgy! - bár már
számtalanszor hagytam ott az iskolát, és mulasztottam el néhány órát, most
mégis helytelennek éreztem elmenni úgy, hogy nem volt konkrét indítékom rá.
- Már miért ne tehetnénk? - nevetett
Silas. - Hidd, el, az igazolás igazán nem lesz gond - mosolygott rám cinkosan,
majd meglengette a kezét, mire egy pillanatra megrezgett körülötte a levegő.
Gondolom pont most termett ott az emlegetett irat az illetékes asztalán.
- Még mindig van 20 percünk, addig
simán elmondhatod, mi is ez az egész veled - kötöttem az ebet a karóhoz.
Silas megelégelte a dolgot, és mindkét
kezét a vállaimra téve egészen közelt hajolt hozzám, szinte már éreztem a
leheletét az arcomon, ahogy azt suttogta:
- Hidd el, ez nem olyan dolog, amit egy
iskolában akarnál megbeszélni. És garantálom, hogy sokkal több időre lesz
szükséged, hogy feldolgozd a hallottakat, mint 20 perc - arany és zöld
színű szemei olyan titkokkal kecsegtettek, amiket talán egész életemre
megbánok, ha a tudomásomra jutnak. - Szóval akkor jössz, vagy maradsz?
Nem volt más választásom, mennem
kellett, ha meg akartam tudni, mi a fene folyik itt.
- Melyik a te kocsid? -
indultam meg jóval több tettetett önbizalommal, mint amennyit valójában éreztem
magamban.
Szia! Nagyon tetszik a blogod, csak így tovább! :)
VálaszTörlésBlanka
Szia! Köszönöm szépen! :)
Törlés