7.

Másnap reggel elszántan ébredtem. Feladatom volt, ami egyezett a környezetem és a saját érdekeimmel egyaránt. Ki kell derítenem, hogy ki is Silas valójában, és mit akar, mielőtt még, nem is tudom, valami szörnycsordát szabadít Phoenix-re.

Néha, mint ebben a pillanatban is, nagyon hiányoztak a szüleim. Bár kívülről talán magabiztosnak látszottam, belül végtelenül tanácstalannak éreztem magam. Egy valamiben voltam csak biztos, mégpedig abban, hogy elszántan fogom keresni a válaszokat, és ha kell, közbeavatkozom. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Most mindennél jobban jött volna egy anyai tanács, csak hát, nem volt kihez fordulnom, így a legegyszerűbb módot választottam. Elhatároztam, hogy beszélek Silas-szel.

- Tegnap este - kezdte óvatosan Desmond a reggelinél, miközben éppen egy szelet pirítóst vajazott meg - Elég furcsán viselkedtél. Mintha lélekben valahol teljesen máshol jártál volna. - Ó, szóval észrevette. Bár próbáltam palástolni, egész végig csak a Silas-szel folytatott rövid beszélgetés járt a fejemben.

- Nem, semmiség az egész, csak egy kicsit még mindig kómásan éreztem magam az ebédlőben történtek miatt - Tényleg, még azt is ki kellett derítenem, hogy jutott be az a kiméra az embervilágba. Kételkedtem benne, hogy a határőrök a Fátyolnál átengedték volna. Ez már kezdett tényleg gyanússá válni. Minél hamarabb rá kellett jönnöm, hogy mi folyik a Fátyolnál. Még egy súlyos pont a teendőim listáján. Már kezdett idegesíteni, hogy minél tovább gondolkoztam az eseten, annál több kérdőjel és rejtély bukkant fel az összképben, amire nem tudtam a választ.

- Hahó, figyelsz te rám egyáltalán? - lengette meg az orrom előtt a kezét Des.

- Persze, csupa fül vagyok - kanalaztam a müzlimből, és teljes figyelmemet a démonnak szenteltem.

- Szóval ott tartottam, hogy eléggé hiányos a mese, amit kitaláltál számunkra megnyugtatásul. Például azt sem említetted, hogy írtad át az összes szemtanú emlékeit az ebédszünetről, és hogy építetted újjá a helyet, miközben hazajutottál, és irtál nekem egy SMS-t, mellesleg eszméletlenül - vetett egy jelentőségteljes pillantást rám. Abban a pillanatban úgy gyűlöltem Silas-t, mint még soha senkit. Utáltam, hogy hazudnom kellett miatta a barátaimnak, de magamat még jobban, hogy ilyen öngyilkosjelölt akciókat vállaltam be magamnak. Viszont tudtam, hogy ha beszélek a többieknek a fiúról, akkor ők mindent jelentenek a Központnak, azt viszont nem akartam, csak ha tényleg eldurvul a helyzet. Előbb vagy utóbb azonban kénytelen leszek beavatni a barátaimat is, ezért inkább maradtam az őszinteségnél:

- Sajnálom, de egyelőre még nem mondhatom el - legszívesebben elsüllyedtem volna, amikor láttam, hogy néz rám Desmond. Csalódott bennem.

- Azt hittem, barátok vagyunk - vetett rám egy megvető pillantást.

- Azok is vagyunk - álltam fel, hogy az asztalt megkerülve közelebb kerülhessek Deshez. Éles hanggal csikorgott a széke, ahogy követte a példámat, ő azonban inkább elhátrált tőlem.

- Akkor meg miért nem mondod el, hogy miről van szó? Mi az, amit annyira titkolsz?

Majd megszakadt a szívem, de akkor sem avathattam be. Nem csak a magamnak tett ígéretem miatt, hanem mert nem engedhettem, hogy a formalitás lelassítson, majd teljesen elvegye tőlem az ügyet, hogy végül továbbra is a sötétben tapogatózva folytassam az eddigi életem. Válaszokra volt szükségem.

- Értsd meg, egyszerűen nem tehetem - közelebb lépten felé egy lépést, mire ő kettőt hátrált. Nekiütközött a falnak, én pedig a helyzetet kihasználva a vállára tettem a kezem, és mélyen, kérlelőn a szemébe néztem. - Hidd el, hogy amint eljön az ideje, mindenbe beavatlak titeket. Komolyan. De egyelőre bíznod kell bennem, és ha Alysonék nem jönnek rá maguktól a helyzetre, őket se avasd be.

- Ó, szóval már én is hazudjak nekik?! - szemében futó düh csillant fel, de hamar kétségbeesés váltotta fel a helyét. Nem tudta kit válasszon, és én borzalmasan éreztem magam amiatt, hogy egyáltalán ilyet kérek tőle.

- Kérlek - szorítottam meg még egyszer könyörgőn a vállát. Egy darabig farkasszemet néztünk, míg végül beletörődő arcot vágott.

- Rendben - bólintott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amiről eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam. - De tudnod kell, nagyon nem örülök, hogy ezt kell tennem.

- Köszönöm - suttogtam, miközben átöleltem.

***

Ebédszünetben SMS-em érkezett. Kíváncsian nyitottam meg, ugyanis össz-vissz 3 ember tudja a telefonszámom, és ők mindig csak fontos esetekben üzentek.

3-tól gyűlés Kevinnél. Mindenképp legyél ott! B.

Ezek szerint Brian mégis talált új időpontot a Phoenix-i őrzők rögtönzött gyűlésére. Ráadásul a helyszín sem volt semmi, ugyanis Kevin egy negyvenes éveiben járó remeteként vált ismertté, aki nem társult senkivel, mióta a felesége és egyetlen fia 3 éve meghaltak egy vámpírtanya kiírtásakor. Viszont hatalmas házzal és vagyonnal rendelkezett, Briannek biztos minden neki ígért szívességét be kellett váltania, hogy délután ott gyűlhessünk össze.

A telefonomból felnézve egy ismerős alakot pillantottam meg az ételosztó pult előtt kígyózó sorban. A félig elfogyasztott ebédemmel nem is foglalkozva határozottan a sráchoz masíroztam, és a karjánál fogva kirángattam őt a menzáról, mit sem törődve heves tiltakozásával, és a többiek meglepett pillantásaival.

- Hé, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? - tépte ki magát Silas a szorításomból, és értetlen képpel dörzsölte meg a karját ott, ahol még az előbb szorítottam.

- Bocsi, de… - Mégis miért kértem bocsánatot? Ő lopózott be a szobámba tegnap éjjel, őmiatta hazudok a barátaimnak, és ő rendelkezik valami furcsa mágikus erővel! Erélyesebben kell fellépnem, ha nem akarom, hogy megint válaszok nélkül kelljen továbbállnom. Komolyan, ez a srác olyan volt, mint egy angolna. Vagy megrázott és lelépett, vagy pedig egyszerűen kicsúszott a kezeid közül. Felvettem a jól bevált pókerarcomat, és folytattam - Beszélnünk kell. Most.

- Igazad van - komolyodott el ő is, és értett egyet velem hirtelen. Ez meglepően könnyen ment. Túlságosan is könnyen…

- Gyere - tette a jobb tenyerét a vállamra, és az épületet megkerülve a parkoló felé kezdett terelni.

- Mégis mit képzelsz, hová viszel? - ráztam le a kezét a vállamról. - Nem léphetünk le csak úgy! - bár már számtalanszor hagytam ott az iskolát, és mulasztottam el néhány órát, most mégis helytelennek éreztem elmenni úgy, hogy nem volt konkrét indítékom rá.

- Már miért ne tehetnénk? - nevetett Silas. - Hidd, el, az igazolás igazán nem lesz gond - mosolygott rám cinkosan, majd meglengette a kezét, mire egy pillanatra megrezgett körülötte a levegő. Gondolom pont most termett ott az emlegetett irat az illetékes asztalán.

- Még mindig van 20 percünk, addig simán elmondhatod, mi is ez az egész veled - kötöttem az ebet a karóhoz.

Silas megelégelte a dolgot, és mindkét kezét a vállaimra téve egészen közelt hajolt hozzám, szinte már éreztem a leheletét az arcomon, ahogy azt suttogta:

- Hidd el, ez nem olyan dolog, amit egy iskolában akarnál megbeszélni. És garantálom, hogy sokkal több időre lesz szükséged, hogy feldolgozd  a hallottakat, mint 20 perc - arany és zöld színű szemei olyan titkokkal kecsegtettek, amiket talán egész életemre megbánok, ha a tudomásomra jutnak. - Szóval akkor jössz, vagy maradsz?

Nem volt más választásom, mennem kellett, ha meg akartam tudni, mi a fene folyik itt.

- Melyik a te kocsid? - indultam meg jóval több tettetett önbizalommal, mint amennyit valójában éreztem magamban.