2.

A szobámba érve becsuktam magam mögött az ajtót. A tükörbe nézve egy rakott-szoknyába és ingbe bújtatott diáklányt láttam, ebben a felszerelésben pedig határozottan nem mehettem el megmenteni a világot. Vagyis annak egy apró részét.

A szoba viszonylag nagy volt, és rendkívül világos a hatalmas ablaknak köszönthetően. A falak halvány türkiz színűek voltak, termetes szekrényekkel szegélyezve.

A tőlem balra esőhöz léptem, ami az egyetlen volt a sorból, ami ruhát is rejtett magában. Kivettem egy fekete atlétát, aminek a hátán két alig látszó hasíték volt, egy fekete, bőrbetétekkel megerősített nadrágot és egy bakancsot. Gyorsan lekaptam magamról az iskolai egyenruhám, helyettük felvettem a harci öltözetem. Kinyitottam a szárnyaim, hogy biztos legyek benne, amikor szükségem lesz rájuk, nem fognak beleakadni a pólómba. Kerestem egy hajgumit is, és lófarokba fogtam hosszú, szőke hajam.

A következő szekrényhez léptem, és amikor kinyitottam az ajtókat, hirtelen megnyugvás töltött el. Mindig is imádtam a fegyvereket, talán ez vezetett ahhoz, hogy a szobámban egy kisebb arzenált őriztem belőlük. Biztonságban éreztem magam tőlük.

Az ajtóba fúrt kampók egyikéről leemeltem egy fegyverövet, és 4 pisztolyt erősítettem rá, 4 tár társaságában. A két combomra felkerült egy-egy kétélű kés, a bakancsaim trükkös talpaiba pedig apró pengéket rejtettem el.

Mostanra teljes harci díszben álltam a tükör előtt, és mit kell mondjak, nem úgy néztem ki, mint aki megijedne a saját árnyékától. Eleve magas termetem volt, de a szinte óriásira szétterülő fémszárnyaim szinte égimeszelőnek láttattak. Pár nappal azután kaptam őket, hogy a Zorath-i kiképzőközpontba szállított az angyal, aki elrabolt. Másnap már úgy keltem fel, hogy minden apró érzelemváltozásra hol összecsukódtak egy kis fémlappá, vagy teljes méretükre kinyíltak. Később arra is rájöttem, hogy az én szárnyaim különböztek a többi intézetbeli gyerekétől. Csak akkor “növesztettek” fémborítást, ha fenyegetve voltam, egyébként, teljes nyugalmi állapotban az igazi angyalokéhoz hasonlított, fehér pihékkel. Ezt mindig furcsálltam, de jobbnak láttam nem nagydobra verni, inkább titkoltam mindenki előtt.

A nappaliba kilépve Desmond már varjú alakban várt engem, éppen a kanapé karfáján tollászkodott.

- Még madárként sem hazudtolod meg magad - mosolyodtam el - Egy parti hallatán úgy kicsíped magad, hogy a környék összes lánya a kegyeidre ácsingózik fél percen belül - mutattam az ablakpárkányon várakozó 3 tojóra.

A démon csak egy bosszús károgással reagált, majd a vállamra szállt. Gondolom, a varázslat, amit használt, hatása alá vonta a környék madarait is.

- Ha szépen megkérlek, akkor tudnál használni egy aprócska láthatatlansági bűbájt rajtam? - kérdeztem kérlelőn a barátomtól. - Nagyban megkönnyítené a dolgomat, ha nem tartóztatnának le a rendőrök, amint kilépek a házból azért, mert körülbelül annyi fegyvert viselek, amennyi megduplázza a testsúlyomat.

Desmond csapdosott párat a szárnyaival, károgott néhányat hozzá, és én máris éreztem a hűvös réteget a bőrömön, ami azt jelentette, hogy hatott a varázslat.

Felkaptam a kulcsaimat és egy bőrdzsekit az előszobából, és a garázsban felpattantam a motoromra.

A kertészethez érve már messziről hallottam a dulakodás hangját.

- Jobb lesz hamar véget vetni ennek az egésznek, mielőtt valaki még gyanakodni kezd - jegyeztem meg a fejem felett repkedő Desmondnak, aki károgással fejezte ki helyeslését.

Leparkoltam a motort egy közeli sövény mögé, majd bezártam a kapukat, és kiraktam a ,,Zárva" táblát. Ez legalább a váratlan látogatókat távol tartja majd.

Elindultam a hatalmas üvegházhoz vezető ösvényen, amit a legkülönfélébb növények, főleg virágok szegélyeztek. Néhányuk igencsak szokatlanul nézett ki, mintha a boltot vezető tündérek egy kis mágiát vetettek volna be az egyediség érdekében.

- Brian, vigyázz, mögötted! - hallottam kiszűrődni a hangzavarból Alyson kiáltását. Ezek szerint már bent voltak.

Szétnéztem, hogy hol tudnék észrevétlenül bejutni az épületbe. A főbejárat ajtaja be volt törve, viszont el is torlaszolták egy bútordarabbal, amit én egy szekrénynek tippeltem. Gyorsan megkerültem az épületet egy nyitott ablak, vagy egy hátsó bejárat után kutatva, viszont egyiket sem találtam. Visszamentem az átjárhatatlan ex-ajtóhoz, hátha találok valami módot, hogy elmozdítsam az elé tolt bútort, de olyan erősen csillogott az üvegről visszaverődő nap, hogy szinte semmit nem láttam.

Ezaz. Az üveg. Ha a támadóknak sikerült betörniük az ajtót, nekem is menni fog. De hol?

Felnéztem a tetőre. Felülről biztos nem várnak támadást. Az egyik lugast használva létrául, felmásztam az épület üvegtetejére. Tőlem nem messze megpillantottam egy, az időjárás viszontagságaitól elrozsdásodott tetőablakot, amit egy jól irányzott rúgással nyílásra tudtam bírni.

Bepillantottam a helyiségbe, hogy ne felkészületlenül csöppenjek az alattam folyó jelenetbe. Legalább 30 tündér, gyerekek is, röpdösött fejvesztve össze-vissza, megpróbálva elkerülni azt a 8 férfit, akik hálóval és pisztolyokkal vadásztak rájuk. Alyson és Brian éppen 4 támadóval küzdött a tőlem balra eső sarokban, szép lassan csapdába esve. Az ellenségeink fegyverzetéből ítélve szerencsére nem számítottak ránk, mivel csak 1-1 pisztoly volt mindegyikőjüknél, egyébként kötelekkel voltak felszerelkezve.

- Nem menekülsz! - kiáltott rá az egyik férfi egy tündérfiúra, aki kétségbeesetten próbált kiszabadulni a hálóból, amibe belegabalyodott.

Gyorsan levettem a bőrdzsekim, előhívtam a fémszárnyaim, amiket szorosan magamhoz szorítva levetettem magam az ablaknyílásba, egyenesen a fiúcskával küzdő okkult nyakába. Nem zuhantam sokat, nagyjából 4 méter lehetett az épület belmagassága, mégsem volt simának nevezhető a landolásom. Bár én még mindig jobban jártam a sajgó farcsontommal, mint az áldozatom a számtalan törött csontjával. A jobb alkaromról lecsatoltam a késem, és a fájdalomtól nyöszörgő férfi szívébe mártottam, hogy ne szenvedjen tovább. Amint az utolsó lehelet is elhagyta a száját, a fiúcska kiszabadítására szenteltem minden figyelmem. Több helyen is óvatosan elvagdostam a hálót, mire a tündér egy köszönömöt rebegve tovaszállt, valószínűleg a családját keresve.

A teremben kavargó rengeteg hártyavékony szárnyacskára pillantottam, és eszembe jutott valami. Elővettem az egyik kézifegyverem, és kilőttem 2 tetőablakot, ezzel már 3 menekülőutat adva az apró varázslényeknek, egyben felhívva magamra mindenki figyelmét.

Brian és Alyson, kihasználva támadóik pillanatnyi figyelmetlenségét, támadásba lendültek. Alyson a hozzá közelebb eső 2 férfiba eresztette az utolsó megmaradt 4 golyóját, Brian pedig egy harmadiknak a torkát vágta el, miközben lendült, hogy fejberúgja a negyediket.

A bal oldalamon mozgást hirtelen mozgást észleltem, mire magam köré rántottam a szárnyaimat, amikről pajzs módjára verődött vissza a nekem célzott lövedék. Amikor a golyózápor abbamaradt, én rántottam fegyvert az immáron velem szemben álló férfira, de az kitáncolt az ólom elől. Amikor kifogyott a táram, egy kést rántott elő a mélykék zakója alól, és nekem szegezte, egyenesen a tüdőmnek, 2 bordám között. Vagy nagyon képzett volt a pasas, vagy a csapat orvosa tisztelt meg engem kitüntetett figyelmével, bár egyik variáció sem töltött el különösebb lelkesedéssel. Végül az utóbbi mellett tettem le a voksom, ugyanis ellenfelem túl nagy terpeszben állt, ami könnyen instabillá válhatott. Ezt kihasználva kirúgtam alóla a bal lábát, és bár egy kisebb vágás ért emiatt, legalább a földre került, ahol már a 20 centi magasságkülönbség sem számított sokat. Jégkék szeméből sütött a gyűlölet és az irigység, ahogy újból felém döfött a késével, bár nem tudtam, miért. Na jó, azért sejtettem. Nyilván én sem rajonganék azért az emberért, aki éppen megölni készül.

Elhajoltam a támadás elől, és egy jobb horoggal kicsit megigazítottam az orra formáját. A fájdalom tisztán látszott az arckifejezéséből, ahogy vérző orrához kapta az egyik kezét, míg a másikban meglazult a szorítása a kése markolatán. Ezt kihasználva kiütöttem a fegyvert a kezéből, és a torkának szorítottam a saját pengémet.

- Te büdös kis cafka - acsargott rám. - Soha nem leszel több egy összefoltozott kis utcagyereknél, ezt jól jegyezd meg! Nem úgy, mint mi!

Hisztérikus nevetés szakadt fel a mellkasából, amitől vadul rázkódott az egész teste. Egy könnycsepp gördült végig portól mocskos arcán.

- Mi igazán nemesek leszünk, amikor végre sikerül a kísérletünk. Egyenesen felemelkedünk az angyalokhoz! - a képén elterülő vigyor beszédes volt, azt sugallta, hogy szent meggyőződése, ami az előbb elhangzott. Hát igen, az okkultizmus hívei gyakran őrültekké váltak a természetfeletti hajhászása közben. Sosem értették meg, hogy bárhogy is próbálkoznak, egyszerű emberek nem lehetnek a varázsvilág részei. Kivéve persze, ha hozzám hasonlóan rossz időben vannak rossz helyen.

- Bátor utolsó szavak. Csak van egy rossz hírem - hajoltam közelebb, ahogy kicsit jobban rányomtam a férfi torkára a pengét, amitől kiserkent egy kis vére. - Ti már nem éritek meg, hogy tovább kísérletezgethessetek - azzal egy határozott mozdulattal elvágtam a torkát. A szeméből fokozatosan hunyt ki az őrült fény.

- Alina! 6 óránál! - hallottam barátnőm, Alyson kiáltását, aki az utolsó életben maradt hívők egyikével párbajozott épp. Nyerésre állt.

A jelzett irányba csaptam a szárnyammal, és mivel éppen ültem, így a legújabb támadómnak csak a lábát találtam el, de még ez is ért annyit, hogy repüljön 2 métert. Mielőtt felemelhette volna a pisztolyát, én már 2 golyót lőttem a szívébe. Az elmúlt 5 percen belül már ő volt a harmadik, akit megöltem, de már régóta hidegen hagyott a dolog. Egész éltemben, legalábbis abban a felében, amire emlékeztem is, erre neveltek. Számomra ez számított normálisnak.

Mivel az adott pillanatban senki nem akart gyilkos szándékkal nekem rohanni, körbenéztem egy kicsit. Alyson tőlem balra éppen a kardjáról törölte le a kivégzett ember vérét, aki ott feküdt mozdulatlanul a lába előtt. Brian a terem túlsó végében szabadított ki három, az egyik fához kötözött tündért. Társaik már mind elmenekültek, és fél perc múlva már ők is utánuk vetették magukat.

A helyiséget megtöltötte a vér fémes szaga, ami nem csoda, hisz egyre terebélyesedő pocsolyák terültek szét a holttestek mellett.

- Borzalmas, ha valaki ennyire hisz a saját kis elméletében - vetett szánakozó pillantást rájuk Alyson.

- Továbbra sem értem, hogy gondolhatják, hogy varázslények feláldozásával majd ők is részesülnek a mágiából - tette hozzá Brian, miközben a telefonján pötyögött valamit. - A takarítócsapat 10 percen belül érkezik.

- Akkor jobb lesz indulni - pörgette meg a kulcsaimat Desmond, és ellökte magát a fától, aminek eddig támaszkodott. - A hullák átkutatásával ne is foglalkozzatok, már megvolt. Sajnos semmit sem találtam.

Egy vállrándítás, és sajnálkozó tekintet kíséretében meglengette felém az ujjait, mire éreztem a varázslat hűvös rétegét megtelepedni a bőrömön. Egy hálás biccentés kíséretében elkaptam a kulcsaim, amiket tökéletes ívben dobott felém.

- Javaslom, hogy találkozzunk nálunk - fordult Alyson és Brian felé. - Ma este én főzök, méghozzá a díjnyertes makarónimat.