A szobámba érve
becsuktam magam mögött az ajtót. A tükörbe nézve egy rakott-szoknyába és ingbe
bújtatott diáklányt láttam, ebben a felszerelésben pedig határozottan nem
mehettem el megmenteni a világot. Vagyis annak egy apró részét.
A szoba viszonylag
nagy volt, és rendkívül világos a hatalmas ablaknak köszönthetően. A falak
halvány türkiz színűek voltak, termetes szekrényekkel szegélyezve.
A tőlem balra
esőhöz léptem, ami az egyetlen volt a sorból, ami ruhát is rejtett magában.
Kivettem egy fekete atlétát, aminek a hátán két alig látszó hasíték volt, egy
fekete, bőrbetétekkel megerősített nadrágot és egy bakancsot. Gyorsan lekaptam
magamról az iskolai egyenruhám, helyettük felvettem a harci öltözetem.
Kinyitottam a szárnyaim, hogy biztos legyek benne, amikor szükségem lesz rájuk,
nem fognak beleakadni a pólómba. Kerestem egy hajgumit is, és lófarokba fogtam
hosszú, szőke hajam.
A következő
szekrényhez léptem, és amikor kinyitottam az ajtókat, hirtelen megnyugvás
töltött el. Mindig is imádtam a fegyvereket, talán ez vezetett ahhoz, hogy a
szobámban egy kisebb arzenált őriztem belőlük. Biztonságban éreztem magam
tőlük.
Az ajtóba fúrt
kampók egyikéről leemeltem egy fegyverövet, és 4 pisztolyt erősítettem rá, 4
tár társaságában. A két combomra felkerült egy-egy kétélű kés, a bakancsaim
trükkös talpaiba pedig apró pengéket rejtettem el.
Mostanra teljes
harci díszben álltam a tükör előtt, és mit kell mondjak, nem úgy néztem ki,
mint aki megijedne a saját árnyékától. Eleve magas termetem volt, de a szinte
óriásira szétterülő fémszárnyaim szinte égimeszelőnek láttattak. Pár nappal
azután kaptam őket, hogy a Zorath-i kiképzőközpontba szállított az angyal, aki
elrabolt. Másnap már úgy keltem fel, hogy minden apró érzelemváltozásra hol
összecsukódtak egy kis fémlappá, vagy teljes méretükre kinyíltak. Később arra
is rájöttem, hogy az én szárnyaim különböztek a többi intézetbeli gyerekétől.
Csak akkor “növesztettek” fémborítást, ha fenyegetve voltam, egyébként, teljes
nyugalmi állapotban az igazi angyalokéhoz hasonlított, fehér pihékkel. Ezt
mindig furcsálltam, de jobbnak láttam nem nagydobra verni, inkább titkoltam
mindenki előtt.
A nappaliba kilépve
Desmond már varjú alakban várt engem, éppen a kanapé karfáján tollászkodott.
- Még madárként sem
hazudtolod meg magad - mosolyodtam el - Egy parti hallatán úgy kicsíped magad,
hogy a környék összes lánya a kegyeidre ácsingózik fél percen belül - mutattam
az ablakpárkányon várakozó 3 tojóra.
A démon csak egy
bosszús károgással reagált, majd a vállamra szállt. Gondolom, a varázslat, amit
használt, hatása alá vonta a környék madarait is.
- Ha szépen
megkérlek, akkor tudnál használni egy aprócska láthatatlansági bűbájt rajtam? -
kérdeztem kérlelőn a barátomtól. - Nagyban megkönnyítené a dolgomat, ha nem
tartóztatnának le a rendőrök, amint kilépek a házból azért, mert körülbelül
annyi fegyvert viselek, amennyi megduplázza a testsúlyomat.
Desmond csapdosott
párat a szárnyaival, károgott néhányat hozzá, és én máris éreztem a hűvös
réteget a bőrömön, ami azt jelentette, hogy hatott a varázslat.
Felkaptam a
kulcsaimat és egy bőrdzsekit az előszobából, és a garázsban felpattantam a
motoromra.
A kertészethez érve
már messziről hallottam a dulakodás hangját.
- Jobb lesz hamar
véget vetni ennek az egésznek, mielőtt valaki még gyanakodni kezd - jegyeztem
meg a fejem felett repkedő Desmondnak, aki károgással fejezte ki helyeslését.
Leparkoltam a
motort egy közeli sövény mögé, majd bezártam a kapukat, és kiraktam a
,,Zárva" táblát. Ez legalább a váratlan látogatókat távol tartja majd.
Elindultam a
hatalmas üvegházhoz vezető ösvényen, amit a legkülönfélébb növények, főleg
virágok szegélyeztek. Néhányuk igencsak szokatlanul nézett ki, mintha a boltot
vezető tündérek egy kis mágiát vetettek volna be az egyediség érdekében.
- Brian, vigyázz,
mögötted! - hallottam kiszűrődni a hangzavarból Alyson kiáltását. Ezek szerint
már bent voltak.
Szétnéztem, hogy
hol tudnék észrevétlenül bejutni az épületbe. A főbejárat ajtaja be volt törve,
viszont el is torlaszolták egy bútordarabbal, amit én egy szekrénynek
tippeltem. Gyorsan megkerültem az épületet egy nyitott ablak, vagy egy hátsó
bejárat után kutatva, viszont egyiket sem találtam. Visszamentem az
átjárhatatlan ex-ajtóhoz, hátha találok valami módot, hogy elmozdítsam az elé
tolt bútort, de olyan erősen csillogott az üvegről visszaverődő nap, hogy
szinte semmit nem láttam.
Ezaz. Az üveg. Ha a támadóknak sikerült betörniük az
ajtót, nekem is menni fog. De hol?
Felnéztem a tetőre.
Felülről biztos nem várnak támadást. Az egyik lugast használva létrául,
felmásztam az épület üvegtetejére. Tőlem nem messze megpillantottam egy, az
időjárás viszontagságaitól elrozsdásodott tetőablakot, amit egy jól irányzott
rúgással nyílásra tudtam bírni.
Bepillantottam a
helyiségbe, hogy ne felkészületlenül csöppenjek az alattam folyó jelenetbe.
Legalább 30 tündér, gyerekek is, röpdösött fejvesztve össze-vissza, megpróbálva
elkerülni azt a 8 férfit, akik hálóval és pisztolyokkal vadásztak rájuk. Alyson
és Brian éppen 4 támadóval küzdött a tőlem balra eső sarokban, szép lassan
csapdába esve. Az ellenségeink fegyverzetéből ítélve szerencsére nem
számítottak ránk, mivel csak 1-1 pisztoly volt mindegyikőjüknél, egyébként
kötelekkel voltak felszerelkezve.
- Nem menekülsz! -
kiáltott rá az egyik férfi egy tündérfiúra, aki kétségbeesetten próbált kiszabadulni
a hálóból, amibe belegabalyodott.
Gyorsan levettem a
bőrdzsekim, előhívtam a fémszárnyaim, amiket szorosan magamhoz szorítva
levetettem magam az ablaknyílásba, egyenesen a fiúcskával küzdő okkult nyakába.
Nem zuhantam sokat, nagyjából 4 méter lehetett az épület belmagassága, mégsem
volt simának nevezhető a landolásom. Bár én még mindig jobban jártam a sajgó
farcsontommal, mint az áldozatom a számtalan törött csontjával. A jobb
alkaromról lecsatoltam a késem, és a fájdalomtól nyöszörgő férfi szívébe
mártottam, hogy ne szenvedjen tovább. Amint az utolsó lehelet is elhagyta a
száját, a fiúcska kiszabadítására szenteltem minden figyelmem. Több helyen is
óvatosan elvagdostam a hálót, mire a tündér egy köszönömöt rebegve tovaszállt,
valószínűleg a családját keresve.
A teremben kavargó
rengeteg hártyavékony szárnyacskára pillantottam, és eszembe jutott valami.
Elővettem az egyik kézifegyverem, és kilőttem 2 tetőablakot, ezzel már 3
menekülőutat adva az apró varázslényeknek, egyben felhívva magamra mindenki
figyelmét.
Brian és Alyson,
kihasználva támadóik pillanatnyi figyelmetlenségét, támadásba lendültek. Alyson
a hozzá közelebb eső 2 férfiba eresztette az utolsó megmaradt 4 golyóját, Brian
pedig egy harmadiknak a torkát vágta el, miközben lendült, hogy fejberúgja a
negyediket.
A bal oldalamon
mozgást hirtelen mozgást észleltem, mire magam köré rántottam a szárnyaimat,
amikről pajzs módjára verődött vissza a nekem célzott lövedék. Amikor a
golyózápor abbamaradt, én rántottam fegyvert az immáron velem szemben álló
férfira, de az kitáncolt az ólom elől. Amikor kifogyott a táram, egy kést
rántott elő a mélykék zakója alól, és nekem szegezte, egyenesen a tüdőmnek, 2 bordám
között. Vagy nagyon képzett volt a pasas, vagy a csapat orvosa tisztelt meg
engem kitüntetett figyelmével, bár egyik variáció sem töltött el különösebb
lelkesedéssel. Végül az utóbbi mellett tettem le a voksom, ugyanis ellenfelem
túl nagy terpeszben állt, ami könnyen instabillá válhatott. Ezt kihasználva
kirúgtam alóla a bal lábát, és bár egy kisebb vágás ért emiatt, legalább a
földre került, ahol már a 20 centi magasságkülönbség sem számított sokat.
Jégkék szeméből sütött a gyűlölet és az irigység, ahogy újból felém döfött a
késével, bár nem tudtam, miért. Na jó, azért sejtettem. Nyilván én sem
rajonganék azért az emberért, aki éppen megölni készül.
Elhajoltam a
támadás elől, és egy jobb horoggal kicsit megigazítottam az orra formáját. A
fájdalom tisztán látszott az arckifejezéséből, ahogy vérző orrához kapta az
egyik kezét, míg a másikban meglazult a szorítása a kése markolatán. Ezt
kihasználva kiütöttem a fegyvert a kezéből, és a torkának szorítottam a saját
pengémet.
- Te büdös kis
cafka - acsargott rám. - Soha nem leszel több egy összefoltozott kis
utcagyereknél, ezt jól jegyezd meg! Nem úgy, mint mi!
Hisztérikus nevetés
szakadt fel a mellkasából, amitől vadul rázkódott az egész teste. Egy
könnycsepp gördült végig portól mocskos arcán.
- Mi igazán nemesek
leszünk, amikor végre sikerül a kísérletünk. Egyenesen felemelkedünk az
angyalokhoz! - a képén elterülő vigyor beszédes volt, azt sugallta, hogy szent
meggyőződése, ami az előbb elhangzott. Hát igen, az okkultizmus hívei gyakran
őrültekké váltak a természetfeletti hajhászása közben. Sosem értették meg, hogy
bárhogy is próbálkoznak, egyszerű emberek nem lehetnek a varázsvilág részei.
Kivéve persze, ha hozzám hasonlóan rossz időben vannak rossz helyen.
- Bátor utolsó
szavak. Csak van egy rossz hírem - hajoltam közelebb, ahogy kicsit jobban
rányomtam a férfi torkára a pengét, amitől kiserkent egy kis vére. - Ti már nem
éritek meg, hogy tovább kísérletezgethessetek - azzal egy határozott
mozdulattal elvágtam a torkát. A szeméből fokozatosan hunyt ki az őrült fény.
- Alina! 6 óránál!
- hallottam barátnőm, Alyson kiáltását, aki az utolsó életben maradt hívők
egyikével párbajozott épp. Nyerésre állt.
A jelzett irányba
csaptam a szárnyammal, és mivel éppen ültem, így a legújabb támadómnak csak a
lábát találtam el, de még ez is ért annyit, hogy repüljön 2 métert. Mielőtt felemelhette
volna a pisztolyát, én már 2 golyót lőttem a szívébe. Az elmúlt 5 percen belül
már ő volt a harmadik, akit megöltem, de már régóta hidegen hagyott a dolog.
Egész éltemben, legalábbis abban a felében, amire emlékeztem is, erre neveltek.
Számomra ez számított normálisnak.
Mivel az adott
pillanatban senki nem akart gyilkos szándékkal nekem rohanni, körbenéztem egy
kicsit. Alyson tőlem balra éppen a kardjáról törölte le a kivégzett ember
vérét, aki ott feküdt mozdulatlanul a lába előtt. Brian a terem túlsó végében
szabadított ki három, az egyik fához kötözött tündért. Társaik már mind
elmenekültek, és fél perc múlva már ők is utánuk vetették magukat.
A helyiséget
megtöltötte a vér fémes szaga, ami nem csoda, hisz egyre terebélyesedő
pocsolyák terültek szét a holttestek mellett.
- Borzalmas, ha
valaki ennyire hisz a saját kis elméletében - vetett szánakozó pillantást rájuk
Alyson.
- Továbbra sem
értem, hogy gondolhatják, hogy varázslények feláldozásával majd ők is
részesülnek a mágiából - tette hozzá Brian, miközben a telefonján pötyögött
valamit. - A takarítócsapat 10 percen belül érkezik.
- Akkor jobb lesz
indulni - pörgette meg a kulcsaimat Desmond, és ellökte magát a fától, aminek
eddig támaszkodott. - A hullák átkutatásával ne is foglalkozzatok, már megvolt.
Sajnos semmit sem találtam.
Egy vállrándítás,
és sajnálkozó tekintet kíséretében meglengette felém az ujjait, mire éreztem a
varázslat hűvös rétegét megtelepedni a bőrömön. Egy hálás biccentés kíséretében
elkaptam a kulcsaim, amiket tökéletes ívben dobott felém.
- Javaslom, hogy
találkozzunk nálunk - fordult Alyson és Brian felé. - Ma este én főzök,
méghozzá a díjnyertes makarónimat.
Köszönöm! Nagyon tetszik!
VálaszTörlésÉn köszönöm, örülök, hogy tetszik. :)
Törlés