1.

Az iskolából hazafelé sétálva éberen figyeltem az utcát és a járókelőket. Nem könnyű, ha az emberiség megvédésére esküdtél fel. Vagyis csak fogsz, úgy értem, fogok. Őrző vagyok, egy az olyan emberi lények közül, akiket az angyalok gyerekkorukban az utcáról szedtek össze, majd kiképeztek és különleges képességekkel ruháztak fel, hogy segítsenek nekik megvédeni az embereket a varázslényektől. Minden őrző 15 éves korában kerül ki a Zorath-i intézetből, ahol a fajtánkat nevelik, hogy 18 éves koráig próbaidőn tudja bizonyítani rátermettségét a szolgálatra bárhol a világon, majd pontban a 18. születésnapja estéjén a Katonai Tanács egy végleges várost jelöljön ki számára, ahol tevékenykednie kell.

Én még csak holnap töltöm a 17-et, úgyhogy még van egy évem a letelepedésig. Már előre félek, hogy hova osztanak be, mindig is vándorló lélek voltam. Ennek több oka is van, a legnyomósabb az, hogy sosem ismertem a családomat, barátok körében is igen kevéske választékkal rendelkezem, így nem volt, ami egy helyhez kössön, egészen egy hónappal ezelőttig.

A szeptemberi napfény még jócskán perzselt, pedig már délután 5 óra volt. Phoenix mindig is meleg városnak számított, de ezt én valamiért sosem tartottam furcsának. Otthon éreztem magam ezen a helyen, bár nem tudnám megmondani, miért is.

Éppen az East Oak Street-en sétáltam felfelé, amikor az út jobb oldalán, egy rendkívül színes kirakattal rendelkező élelmiszerbolt előtt megláttam, ahogy 2 rendőr egy hajléktalannal beszélget, és megpróbálják a rendőrautó felé terelni a férfit. Ahogy közelebb értem, elkaptam néhány beszédfoszlányt is:

- Kérem, most jöjjön velünk. - mondta a magasabbik tiszt. Vállán feszült a szolgálati ing, sötétbarna haja csapzottan lógott a homlokába. Felismertem, Charlie volt az, akivel sajnos gyakrabban kellett kapcsolatba lépnem, mint szerettem volna.

- Megértjük, hogy nehéz lehet az utcán élni, de lopni akkor sem kéne - vette át a szót a társa, aki jóval alacsonyabb, és testesebb is volt Charlie-nál.

- Dehogy értik, az irodájukban ülve csak fánkot zabálnak, maguk semmit sem tudnak igazán! Már mondtam, én nem tudom, miről beszélnek. Csak 10 perce telepedtem át a bolt elé, és maguk máris kiszúrtak. Hányszor mondjam még, hogy nem vettem el senkitől semmit? - felelte felháborodással vegyes kétségbeeséssel a hangjában a férfi, akit éppen be akartak tuszkolni az autóba. Ahogy jobban szemügyre vettem, nem láttam jelét annak, hogy bármit elemelt volna.

Mivel egy élelmiszerbolt előtt álltak, értelemszerűen valami ételre vagy evésre utaló jelet kerestem, viszont nem találtam. A férfi táskája üresen lengett a hátán, ahogy erőtlenül próbált kiszabadulni a rendőrök szorításából, és mocskos, ősz szálakkal dúsított szakállán sem láttam morzsákat vagy maradékokat. Kételkedtem benne, hogy ez az ember 2 napja evett-e egyáltalán valamit.

A szemem sarkából viszont megragadta a tekintetem valami szokatlan. Egy fiatal srác leejtett a földre egy dobozos sört, amit azonnal fel is kapott, majd a pulóvere alá rejtette, ami már így is gyanúsan kidudorodott olyan helyeken, ahol nem kellett volna.

Amikor elhaladtam a még mindig dulakodó hajléktalan és a két rendőr mellett, tettem róla, hogy elkapjam Charlie tekintetét, és a fiú felé böktem a fejemmel. Odakapta a fejét, majd amikor megértette, hogy mire akarok utalni, elengedte a férfi karját, és határozottan elindult a fiú irányába. Mikor a kis tolvaj meglátta ezt, gyorsan összerakta, hogy lebukott, és futásnak eredt. Csak úgy csattogtak a fémdobozos sörök utána, mint a friss házasok autóin a konzervdobozok.

Nem néztem vissza, de még hallottam a másik tiszt meglepett kiáltását, és a nincstelen férfi zihálását, ahogy próbált minél messzebb kerülni ettől a helytől.

Néhány perc eseménytelen séta után végre hazaértem. Rendes, kertesházakkal övezett környéken laktam, ahol senkinek nem tűnik fel, ha egy fiatal egyedül lakik egy emeletes házban. Vagyis majdnem egyedül.

A kapuhoz érve örömteli csaholás fogadott a túloldalról. Desmond az ideköltözésemtől fogva minden nap így fogadott, ez már szinte egy napi rutinná nőtte ki magát.

A bejárati ajtóhoz vezető kövesúton lépkedve lehajoltam, hogy megsimogassam a mellettem ügető dobermann fejét, aki ettől boldogan csóválta a farkát. Miután az előszobában levettem a cipőm, a konyhát választottam úti célul, mert már szinte kopogott a szemem az éhségtől. A kutyabőrbe bújt barátom pedig egész végig követett, és ugatással kommentálta minden mozdulatomat.

- Des, nem tudom, észrevetted-e, de én ember vagyok. A mi fajtánk pedig nem igazán érti az állatok nyelvét, legalábbis ez a példány itt nem - mutattam magamra a kenőkéssel, amivel éppen mogyoróvajas szendvicset készítettem. De lehet, pontosabb meghatározás lenne az, hogy kenyeres mogyoróvajon ügyködtem...

Desmond végre megértette, hogy izgatottságában elfelejtett visszaváltozni, így mikor már a konyha közepén álló hatalmas tölgyfa-étkezőasztalhoz telepedtem le, már ott ült, emberi alakban.

Mélybarna, szinte fekete szemei és kiugró járomcsontjai szinte semmit sem változtak az alatt az egy hónap alatt, mióta megismerkedtünk. Dest egy varázslókon való rajtaütés során fogtam el. Azok a varázsigéket mormogó emberek éppen őt idézték meg, amikor a csapatommal rajtuk ütöttünk, én pedig, mivel más nem jutott eszembe, felkaptam a földről azt a mágiával átitatott üveget, amibe ők is tervezték bezárni a démont.

Azóta összebarátkoztunk, és hálából azért, hogy megmentettem őt a varázslóktól, akik ki tudja, miért akarták őt magukhoz rángatni, rám ruházta az egyik házát a sok közül, és a vagyona egy részét. Meg persze az állandó társaságát, amit mellesleg egyáltalán nem bánok.

- Nem fogod elhinni mekkora mázlim van ma - kezdett bele mondandójába mély, füstös hangján. - Csak délelőtt levadásztam egy madarat, egy egeret és egy manót is, aki már 1 hónapnyi ital árával tartozott nekem.

Desmond egy jól menő kocsma, és még ki tudja mi más tulajdonosa a párhuzamos univerzumban, amit én csak Varázsvilágnak hívok, mivel lényegében az a hely a természetfeletti lények gyűjtőhelye.

- Gratulálok Des, ez tényleg egy eredményes nap lehetett - nevettem azon, hogy milyen kevés is elég számára a boldogsághoz. - Én meg segítettem elkapni egy bolti tolvajt hazafelé jövet. Ehhez mit szólsz?

- Jajj, Alina, csak ugyan azt, mint máskor. Hogy még mindig nem értem, miért nem álltál be rendőrnek - terült el egy huncut mosoly a képén. – Lehetnél, mondjuk Miss Május azokban a jó kis naptárakban, amiket a házaló ügynökök szoktak árulni. Egy falatnyi sort és egy fehér haspóló, egy motoron ülve…

- Desmond Halloway, neked mocskosabb fantáziád van, mint a városi szeméttelep!

- Ennek ellenére mégis szeretsz - kacsintott rám, majd miközben átkarolta a vállam, egy jókora darabot kiharapott a szendvicsemből.

- Te kis sunyi! - csaptam a vállára nevetve. - Csinálj magadnak, ha annyira éhes vagy.

Gyorsan megettem a maradékot, mielőtt Desmond felfalta volna. Éppen a mosogatóba helyeztem bele a szennyes edényt, amikor a telefonom hangos pittyenése hasította ketté a ház csendjét. Egy fegyvert bármikor elsüthetnek a fejem mellett harc közben, de egy kütyü hangjától majd’ tányért török ijedtemben. Ez azért kicsit ironikus.

Megtöröltem a kezem egy konyharuhában, és megnéztem az Sms-t:

“Okkult-parti van a 9. utcai Tündérkertészetben. Mennyire unatkozol? B.”

Brian küldte, az egyik újdonsült társam, és egyben barátom is. Vele és a barátnőjével akkor ismerkedtem meg, amikor Desmonddal Phoenix-be költöztünk. Azóta mi hárman és a démoni barátom olyan csapatot alkotunk, amivel ritkán mernek szembeszállni a mágikus lények. Régen éreztem már ilyen jól magam emberek társaságában.

Nem tudtam, hogy mennyire sürgős a helyzet, de mindenképpen menni akartam segíteni, így hát gyorsan bepötyögtem a választ.

“Pont annyira, hogy menjek, és elrontsam a bulit. 10 perc és ott vagyok.”

Átviharzottam a nappaliba, ahol megráztam Dest, majd még odakiáltottam neki, miközben a szobám felé vettem az irányt.

- Ébredj, pont most hívtak meg egy buliba, amit garantáltan nem akarsz kihagyni. Úgy hallottam, gyilkos lesz.

Prológus - 12 évvel korábban

Karácsony estéjén Phoenix utcáin szokásukhoz híven, félőrülten száguldoztak a sebesség megszállottai, 2 sarokkal arrébb pedig néhány fiatal lány kínált némi szórakozást a csalódottságukban leittasodó férfiak számára egy kis pénzért cserébe. Nyomorult életük volt, mégis szerencsésnek mondhatták magukat. Nem hiába tartja a szólás: a tudatlanság néha áldás.

Abraham szórakozottan rótta megszokott köreit a városban, bár kételkedett benne, hogy pont karácsony estéjén botlana egy árva gyerekbe. Egyébként is igazságtalannak tartotta, hogy míg a Mennyekben mindenki szórakozik, neki továbbra is dolgoznia kell.

Amikor a 31. és a 32. utca kereszteződéséhez ért, hirtelen valami megmagyarázhatatlan vonzást érzett, ami arra késztette, hogy induljon el egy ismeretlen sikátor felé. Mintha egy láthatatlan kéz húzná a hely felé, de határozottan nem varázslatról volt szó. Vagyis ő nem tudta akként beazonosítani. Idén 200. éve, hogy ezt a munkát végzi, ehhez foghatót azonban még soha nem tapasztalt. Ennél fogva ezt egy égi jelnek vette, és vigyázva, hogy biztos senki se kövesse, beóvakodott a sikátorba.

Langyos szellő söpört végig a szeméttel borított betonon, förtelmes szagot sodorva Abraham felé. Itt még télen is meleg volt az időjárás, így az odalátogatóknak szokatlan lehetett az ünnep hó nélkül.

Egy keskeny zsákutcában állt, a házak közötti helyen éppen csak 2 sor szemeteskuka fért el, amit már jó ideje nem üríthettek ki. Balkézfele egy kupac használt ruha, és pár konzerv hevert, valószínűleg egy hajléktalané lehetett, aki a ma estét máshol töltötte. Balsejtelem és elektromos szikrázás töltötte be ezt a pár négyzetméternyi helyet, Abrahamben pedig felmerült a gondolat, hogy talán éppen egy csapdába sétál bele.

Éppen egy rothadt hamburgerre emlékeztető dolgot próbált átlépni, amikor megpillantotta a fal mellett kuporgó, két túlcsordult szemeteskuka közé bújt lányt. Hátborzongató mosoly terült el a férfi arcán, lába nagyot toccsant az undorító kupacban, de most még a vadonatúj szarvasbőr cipője állapota sem tudta érdekelni. Végre megtalálta azt, amire már egy hónapja vadászott. Ha a kölyköt még ma este leszállítja Octavionnak, azzal teljesíti az éves kötelező minimumot, és részt vehet a Zorath-ban rendezett egyhetes ünnepségen, amit évente tartanak meg, Jézus születésének napja alkalmából. Rég nem mulatott már önfeledten.

A cuppanó hang elárulta a férfit, a lány ijedten kapta fel a fejét a térdéről, ahova eddig támasztotta. 5 éves lehetett, porcelán szépségű, rózsás arcán keservesen csorogtak le a forró könnyek, tágra nyílt, smaragdzöld szeme kétségbeesésről regélt. Hosszú, szalmaszőke haja kócosan tekergőzött a válla felett, mintha egyenesen az ágyból rángatták volna ki. Ez valószínűleg így is történhetett, ugyanis még mindig térdig érő, halványkék hálóinget viselt, amit már bemocskolt a szemét, amin ült.

Amikor megpillantotta Abraham-et, de még inkább az arcán tükröződő elszántságot, és gyilkos mosolyát, a rémület méregként áradt szét az egész testében, sikolyra kerekítve ajkait.

Abraham, ahogy ezt meglátta, emberfeletti gyorsasággal termett a lány előtt, kezét áldozata szájára tapasztva.

- Ha sikoltani mersz, te kis csitri, esküszöm, hogy nem hagyod el élve ezt a sikátort - vicsorgott fenyegetően. Amikor látta, hogy a kislányt már lassan az ájulásba taszítja a rettegés, elengedte.

- Egyébként is, mit keresel egyedül éjnek évadján itt kint, már majdnem éjfél. Csak nem meglested az ajándékaidat, és amikor megláttad, hogy nem a legújabb Barbie-babát kapod, úgy döntöttél, világgá mész? - eresztett meg egy gúnyos kacajt.

A lány nem akart, és nem is tudott volna válaszolni. Bár az ijedtségtől sóbálvánnyá dermedt tagjait nem tudta megmozdítani, gondolatai annál gyorsabban pattogtak a fejében. Nem értette, hogy miért tették ezt vele a szülei. Hogy egyáltalán ők tették-e, vagy csak véletlen volt az egész. Önmagával sem volt tisztában, kétségbeesetten kergette a múltja elhalványodó, széteső darabjait, emlékeit. Ahogy apja az égig repítette a kerti hintában, anyja pedig palacsintát tett elé a reggelizőasztalnál. Az apja. Az anyja. Már az arcukra sem emlékezett. Lassan kezdett szétesni a világa, egyedül néhány érzésre, a nevére, a korára emlékezett, és a ma este történéseit tudta felidézni, de képek és hangok nélkül, mintha csak egy könyvből olvasná.

Abraham látta a növekedő pánikot a lány szemében, ahogy kezdi már önmaga felett is elveszíteni az uralmat. Úgy gondolta, jobb lesz kézbe venni a dolgokat, és mihamarabb leszállítani őt.

- Gyere, elviszlek valahova, ami garantáltan tisztább, mint ez a förtelem - fintorgott a levegőben terjengő szagok miatt. Érezte a kezdődő fejfájást, sosem bírta huzamosabb ideig az erős aromákat, akár kellemesebb, akár visszataszítóak voltak.

Éppen megragadta volna a lány karját, hogy a vállára kapja, amikor az felocsúdott a révületéből, és elkezdett karmolni, harapni, miközben azt kiabálta:

- Nem! Hagyjon békén! Nem megyek magával sehová! Anyut és aput akarom!

Ezzel azonban nem sokra ment a férfival szemben, aki egyszerűen csak felpofozta, majd ölbe vette a lányt, aki még egy utolsót kapott a szeme felé, kétségbeesett próbálkozásként.

Abraham már a szájában érezte a fenséges bort és az ínycsiklandó falatokat, ahogy rutinszerűen elhúzta párszor a kezében kapálózó teremtés arca előtt a kezét, aki erre rögtön lenyugodott, és mély álomba merült.

- Na, ez is megvan. Nagyszerű őrző lesz belőled tudod-e? Ha továbbra is ilyen kis harcias maradsz, sokra viheted még.

Megvárta, hogy a lusta szellő eltüntesse a varázslat levegőben maradó nyomait, majd kibontotta pompás, hófehér szárnyait, és a magasba emelkedett, porfelhőt kavarva maga után.