A lepukkant
motel bejáratával szemezve éppen arra gondoltam, hogy a lehető leghamarabb
valami állás után kell néznem. Szinte az összes megtakarított pénzemet felette
a repülőjegy, amivel New Orleansból idáig eljöttem. Szerencsére a visszaút
miatt már nem kellett aggódnom
- Lám, lám,
lám - hallottam egy férfi hangját a hátam mögül. A dzsekim ujjából egy
mozdulattal kicsúsztattam az alkaromra erősített késemet, és a fegyverrel a
kezemben fordultam meg, védekezőállásba helyezkedve.
Az utca
túloldalán egy középkorú, farmert és fehér inget viselő, magas férfi bámult
feltűnően, gúnyos mosollyal az arcán. Vetett egy érdektelen pillantást a
pengémre, majd nevetésben tört ki, mint aki végtelenül mulatságosnak találja a helyzetet.
Meglepődtem,
eddig még nem volt szerencsém ilyen eltorzult humorérzékkel rendelkező
emberhez.
- Mi olyan vicces? - mordultam rá, mire ő csak
letörölt egy, a nevetéstől kicsordult könnycseppet.
- Semmi, semmi - legyintett, és alaposan
végigmért - Csak nem gondoltam volna, hogy a félelemtől reszkető, hálóinges
kislányból ilyen harcias hölgy válik majd. Bár, igazán számíthattam volna rá,
elvégre Zorathban nevelkedtél - vonta meg a vállát.
Lassan
visszacsúsztattam a pengét a helyére, amint a felismerés szinte arcul csapott.
- Abraham - suttogtam elképedve. Még az
Intézetben egyszer betörtem a főirodába, és megpróbáltam elolvasni a kihágások
feljegyzéseitől vaskos aktámat. Bármilyen, a szüleimre utaló jel után kutattam,
de kudarcot vallottam. Nem sokra jutottam, viszont egy nevet sikerült
megjegyeznem: az angyalét, aki elrabolt.
- Teljes valómban - erősítette meg a
kijelentésemet egy cifra meghajlás kíséretében. Miután felegyenesedett,
elgondolkodó arccal megszólalt - Furcsa téged ott látni, ahol minden
elkezdődött, nem igaz?
Próbáltam
palástolni a meglepődöttségem, és az elejtett információ felett érzett örömem,
de nem igazán sikerülhetett, mivel Abraham egy újabb gúnyos kacajt eresztett
meg.
- Szóval eddig már nem jutottál el az
aktádban, igaz-e? - küldött felém egy lenéző pillantást - Igazán kár. Bár már
az is nagy teljesítmény, hogy az iratszekrényig eljutottál. Te voltál az első.
- És remélhetőleg nem az utolsó - fordultam
vissza a bejárat felé. Megragadtam a bőröndöm és elkezdtem húzni az üvegajtó
felé, de hirtelen meggondoltam magam. Megfordultam, hogy megkérdezzem
Abrahamtől, pontosan hol is lelt rám, de addigra már csak hűlt helyét találtam
a férfinak.
***
A helyzethez
képest megpróbáltam otthonosan berendezni a cipősdoboznyi méretű hálószobám,
mivel volt egy olyam sejtésem, hogy egyhamar nem fogok költözni.
Éppen a
beragadt ablakkeretet próbáltam feltolni, amikor SMS-em érkezett.
"DÉLUTÁN 4-RE MENJ A BROOKLYN SUGÁRÚT 6. SZÁM ALÁ,
BEVETÉSED LESZ. A HÁZ ELŐTT TALÁLKOZOL A MÁSIK 2 CSAPATTÁRSADDAL. LINCOLN"
Ó, igen, a
szokásos üdvözlőüzenet, amit minden egyes alkalommal megkapok, amikor új
városba költözöm. Fogalmam sincs, milyen módon, de a Központban valahogy mindig
nyomon tudják követni a tartózkodási helyemet, ami néha bosszantó, de egyben
kényelmes is, mert így nem kell a bejelentkezéssel bajlódnom.
Miután
elolvastam az üzenetet, az órára pillantottam. Délután fél három. Ezek szerint
még bőven volt időm a találkozóig, viszont biztosra akartam menni és pontosnak
lenni, így gyorsan felszerelkeztem fegyverekkel és egyéb eszközökkel, amelyekre
egy bevetés során szükségem lehet. A portástól útbaigazítást kértem, majd
buszjegy, autó, motor, vagy esetleg egy rozsdaette bicikli hiányában gyalog
indultam útnak az augusztusi forróságban.
Bármennyire
is próbáltam túltenni magam az Abrahamel való találkozáson, valami nem hagyott
nyugodni. A férfi azt mondta, hogy minden itt kezdődött. Ezek szerint én is
innen származom, és talán a szüleim is életben vannak még, esetleg a városban
tartózkodnak. Miután 13 éves koromban betörtem az Intézeti irodába, de a
szüleimről nem találtam semmiféle használható információt, felhagytam az álmom
kergetésével, hogy egyszer megtalálom őket. Abraham azonban újra felébresztette
bennem a reményt, amit ezúttal nem szándékoztam egyhamar kioltani.
A megadott
címre érve körülnéztem, hozzám hasonló, tikkasztó meleg ellenére bőrdzsekit és
hosszú, strapabíró nadrágot viselő egyének után kutatva, akik esetleg a leendő
csapattársaim lehettek. Akárhogy figyeltem, az utcán csak munkából hazaigyekvő
embereket és a játszótérre tartó kisgyerekes anyukákat láttam. Arra gondolva,
hogy a többiek talán bent várnak rám, megindultam az omladozó, ötemeletes
társasház törött üvegű bejárata felé, amikor dühös pisszegésre lettem
figyelmes.
- Hát te meg
mi az istent csinálsz?! – kérdezte egy ideges hang valahonnan a fejem felől.
Amikor
felnéztem, megláttam két alakot kuporogni az épület tetején. Az egyikük egy 18
év körüli, vörös hajú fiú volt, mérges ábrázatából ítélve a hang tulajdonosa.
Társa egy alacsony, körülbelül velem egyidős, barátságos arcú lány volt. Nem
szóltam semmit, csak megkerültem az épületet, és ablakkeretekbe, erkélyekbe
kapaszkodva felmásztam a tetőre. A páros éppen heves társalgást folytatott, a
bakancsom puffanását hallva azonban abbahagyták, és egy ideig csak némán
bámultak rám.
- Amikor
erősítést kértem a Központtól, nem egy potenciális öngyilkosjelöltre gondoltam
– fordított nekem hátat a srác, és néhány méterrel arrébb elkezdett a
táskájában kutakodni. Hirtelen vörös köd öntötte el az agyam, és már készültem
neki megmondani a magamét, amikor a történteket fejben újra végigjátszva
beismertem, hogy talán mégsem lett volna olyan jó ötlet egyedül besétálni egy
olyan házba, ahol ismeretlen veszélyek leselkedtek volna rám.
A lány vetett
rá egy lemondó pillantást, majd mosolyogva felém fordult.
- Ne is
figyelj rá, majd lenyugszik. Csak ideges, mert ez az első olyan bevetés, ahol ő
a parancsnok – kezet nyújtott – Alyson vagyok, ő pedig Brian – mutatott a srác
felé.
- Alina –
fogadtam el a felém nyújtott békejobbot. Szimpatikus volt a lány. – Pontosan
mivel is állunk szemben?
- Azt az
információt kaptuk, hogy három varázsló próbál megidézni egy démont.
- Miért? –
kérdeztem, miközben figyeltem kilazítja a hátizsákja pántját annyira, hogy egy
laza mozdulattal le tudja majd később venni.
- Nem
tudjuk. Mi csak parancsot hajtunk végre – felelte az immár mellettünk álló
Brian – Igyátok meg ezeket! – adott Alysonnak és nekem egy-egy apró, kék
folyadékkal teli fiolát – Christof szerint 5 percre láthatatlanná válunk tőlük.
Társaim
példáját követve én is felhajtottam az üvegcse tartalmát. Citrusos ízt éreztem
a nyelvemen, majd, mint egy leheletvékony, hűvös takaró, a varázslat
megtelepedett a bőrömön. Mikor kinyitottam a szemem, már senkit sem láttam
magam körül, ami a bájital hatásosságát bizonyította.
- Gyere –
fogta meg a kezem a láthatatlan Alyson, és elkezdett húzni az épület árnyékos
oldala felé.
Elkezdtünk
lefelé mászni, én pedig ügyeltem rá, hogy mindig a társaim közelében maradjak,
és ne veszítsem el őket. A harmadik emeleten, jobbról a második lakás erkélyén
megálltunk. Bár a szakadt függöny megnehezítette a dolgom, sikerült három
alakot kivennem bent, amint éppen valamilyen hörgős, pattogós nyelven kántáltak
valamit. A szoba közepén álltak egymás kezét fogva, a tolóajtós ablak, pár
lépés távolság és mindenféle furcsa tárggyal telepakolt asztalka választott el
minket egymástól.
Brian
megpróbálta elhúzni óvatosan a tolóajtót, de az megnyikordult a többéves
elhanyagoltságtól. Egy pillanatig mindannyian mozdulatlanul füleltünk, majd
amikor hallottuk, hogy a két férfi és a nő zavartalanul mondják tovább a
magukét, a fiú úgy döntött, hogy inkább gyorsan letépi a tapaszt, és egy
határozott mozdulattal elhúzta az ajtót egy fülsiketítő, fémes hang kíséretében.
A kántálást mintha elvágták volna, az alacsonyabb férfi pedig egy pillanatig
sem habozva, kezéből szikrákat eregetve, futólépésben indult meg felénk.
FOLYTATÁSA
KÖVETKEZIK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése