2017. június 21., szerda

Alina és Desmond találkozása - 1. rész

A lepukkant motel bejáratával szemezve éppen arra gondoltam, hogy a lehető leghamarabb valami állás után kell néznem. Szinte az összes megtakarított pénzemet felette a repülőjegy, amivel New Orleansból idáig eljöttem. Szerencsére a visszaút miatt már nem kellett aggódnom
- Lám, lám, lám - hallottam egy férfi hangját a hátam mögül. A dzsekim ujjából egy mozdulattal kicsúsztattam az alkaromra erősített késemet, és a fegyverrel a kezemben fordultam meg, védekezőállásba helyezkedve.
Az utca túloldalán egy középkorú, farmert és fehér inget viselő, magas férfi bámult feltűnően, gúnyos mosollyal az arcán. Vetett egy érdektelen pillantást a pengémre, majd nevetésben tört ki, mint aki végtelenül mulatságosnak találja a helyzetet.
Meglepődtem, eddig még nem volt szerencsém ilyen eltorzult humorérzékkel rendelkező emberhez.
 - Mi olyan vicces? - mordultam rá, mire ő csak letörölt egy, a nevetéstől kicsordult könnycseppet.
  - Semmi, semmi - legyintett, és alaposan végigmért - Csak nem gondoltam volna, hogy a félelemtől reszkető, hálóinges kislányból ilyen harcias hölgy válik majd. Bár, igazán számíthattam volna rá, elvégre Zorathban nevelkedtél - vonta meg a vállát.
Lassan visszacsúsztattam a pengét a helyére, amint a felismerés szinte arcul csapott.
  - Abraham - suttogtam elképedve. Még az Intézetben egyszer betörtem a főirodába, és megpróbáltam elolvasni a kihágások feljegyzéseitől vaskos aktámat. Bármilyen, a szüleimre utaló jel után kutattam, de kudarcot vallottam. Nem sokra jutottam, viszont egy nevet sikerült megjegyeznem: az angyalét, aki elrabolt.
  - Teljes valómban - erősítette meg a kijelentésemet egy cifra meghajlás kíséretében. Miután felegyenesedett, elgondolkodó arccal megszólalt - Furcsa téged ott látni, ahol minden elkezdődött, nem igaz?

Próbáltam palástolni a meglepődöttségem, és az elejtett információ felett érzett örömem, de nem igazán sikerülhetett, mivel Abraham egy újabb gúnyos kacajt eresztett meg.
  - Szóval eddig már nem jutottál el az aktádban, igaz-e? - küldött felém egy lenéző pillantást - Igazán kár. Bár már az is nagy teljesítmény, hogy az iratszekrényig eljutottál. Te voltál az első.
  - És remélhetőleg nem az utolsó - fordultam vissza a bejárat felé. Megragadtam a bőröndöm és elkezdtem húzni az üvegajtó felé, de hirtelen meggondoltam magam. Megfordultam, hogy megkérdezzem Abrahamtől, pontosan hol is lelt rám, de addigra már csak hűlt helyét találtam a férfinak.

***

A helyzethez képest megpróbáltam otthonosan berendezni a cipősdoboznyi méretű hálószobám, mivel volt egy olyam sejtésem, hogy egyhamar nem fogok költözni.
Éppen a beragadt ablakkeretet próbáltam feltolni, amikor SMS-em érkezett.
"DÉLUTÁN 4-RE MENJ A BROOKLYN SUGÁRÚT 6. SZÁM ALÁ, BEVETÉSED LESZ. A HÁZ ELŐTT TALÁLKOZOL A MÁSIK 2 CSAPATTÁRSADDAL. LINCOLN"
Ó, igen, a szokásos üdvözlőüzenet, amit minden egyes alkalommal megkapok, amikor új városba költözöm. Fogalmam sincs, milyen módon, de a Központban valahogy mindig nyomon tudják követni a tartózkodási helyemet, ami néha bosszantó, de egyben kényelmes is, mert így nem kell a bejelentkezéssel bajlódnom.
Miután elolvastam az üzenetet, az órára pillantottam. Délután fél három. Ezek szerint még bőven volt időm a találkozóig, viszont biztosra akartam menni és pontosnak lenni, így gyorsan felszerelkeztem fegyverekkel és egyéb eszközökkel, amelyekre egy bevetés során szükségem lehet. A portástól útbaigazítást kértem, majd buszjegy, autó, motor, vagy esetleg egy rozsdaette bicikli hiányában gyalog indultam útnak az augusztusi forróságban.
Bármennyire is próbáltam túltenni magam az Abrahamel való találkozáson, valami nem hagyott nyugodni. A férfi azt mondta, hogy minden itt kezdődött. Ezek szerint én is innen származom, és talán a szüleim is életben vannak még, esetleg a városban tartózkodnak. Miután 13 éves koromban betörtem az Intézeti irodába, de a szüleimről nem találtam semmiféle használható információt, felhagytam az álmom kergetésével, hogy egyszer megtalálom őket. Abraham azonban újra felébresztette bennem a reményt, amit ezúttal nem szándékoztam egyhamar kioltani.
A megadott címre érve körülnéztem, hozzám hasonló, tikkasztó meleg ellenére bőrdzsekit és hosszú, strapabíró nadrágot viselő egyének után kutatva, akik esetleg a leendő csapattársaim lehettek. Akárhogy figyeltem, az utcán csak munkából hazaigyekvő embereket és a játszótérre tartó kisgyerekes anyukákat láttam. Arra gondolva, hogy a többiek talán bent várnak rám, megindultam az omladozó, ötemeletes társasház törött üvegű bejárata felé, amikor dühös pisszegésre lettem figyelmes.
- Hát te meg mi az istent csinálsz?! – kérdezte egy ideges hang valahonnan a fejem felől.
Amikor felnéztem, megláttam két alakot kuporogni az épület tetején. Az egyikük egy 18 év körüli, vörös hajú fiú volt, mérges ábrázatából ítélve a hang tulajdonosa. Társa egy alacsony, körülbelül velem egyidős, barátságos arcú lány volt. Nem szóltam semmit, csak megkerültem az épületet, és ablakkeretekbe, erkélyekbe kapaszkodva felmásztam a tetőre. A páros éppen heves társalgást folytatott, a bakancsom puffanását hallva azonban abbahagyták, és egy ideig csak némán bámultak rám.
- Amikor erősítést kértem a Központtól, nem egy potenciális öngyilkosjelöltre gondoltam – fordított nekem hátat a srác, és néhány méterrel arrébb elkezdett a táskájában kutakodni. Hirtelen vörös köd öntötte el az agyam, és már készültem neki megmondani a magamét, amikor a történteket fejben újra végigjátszva beismertem, hogy talán mégsem lett volna olyan jó ötlet egyedül besétálni egy olyan házba, ahol ismeretlen veszélyek leselkedtek volna rám.
A lány vetett rá egy lemondó pillantást, majd mosolyogva felém fordult.
- Ne is figyelj rá, majd lenyugszik. Csak ideges, mert ez az első olyan bevetés, ahol ő a parancsnok – kezet nyújtott – Alyson vagyok, ő pedig Brian – mutatott a srác felé.
- Alina – fogadtam el a felém nyújtott békejobbot. Szimpatikus volt a lány. – Pontosan mivel is állunk szemben?
- Azt az információt kaptuk, hogy három varázsló próbál megidézni egy démont.
- Miért? – kérdeztem, miközben figyeltem kilazítja a hátizsákja pántját annyira, hogy egy laza mozdulattal le tudja majd később venni.
- Nem tudjuk. Mi csak parancsot hajtunk végre – felelte az immár mellettünk álló Brian – Igyátok meg ezeket! – adott Alysonnak és nekem egy-egy apró, kék folyadékkal teli fiolát – Christof szerint 5 percre láthatatlanná válunk tőlük.
Társaim példáját követve én is felhajtottam az üvegcse tartalmát. Citrusos ízt éreztem a nyelvemen, majd, mint egy leheletvékony, hűvös takaró, a varázslat megtelepedett a bőrömön. Mikor kinyitottam a szemem, már senkit sem láttam magam körül, ami a bájital hatásosságát bizonyította.
- Gyere – fogta meg a kezem a láthatatlan Alyson, és elkezdett húzni az épület árnyékos oldala felé.
Elkezdtünk lefelé mászni, én pedig ügyeltem rá, hogy mindig a társaim közelében maradjak, és ne veszítsem el őket. A harmadik emeleten, jobbról a második lakás erkélyén megálltunk. Bár a szakadt függöny megnehezítette a dolgom, sikerült három alakot kivennem bent, amint éppen valamilyen hörgős, pattogós nyelven kántáltak valamit. A szoba közepén álltak egymás kezét fogva, a tolóajtós ablak, pár lépés távolság és mindenféle furcsa tárggyal telepakolt asztalka választott el minket egymástól.
Brian megpróbálta elhúzni óvatosan a tolóajtót, de az megnyikordult a többéves elhanyagoltságtól. Egy pillanatig mindannyian mozdulatlanul füleltünk, majd amikor hallottuk, hogy a két férfi és a nő zavartalanul mondják tovább a magukét, a fiú úgy döntött, hogy inkább gyorsan letépi a tapaszt, és egy határozott mozdulattal elhúzta az ajtót egy fülsiketítő, fémes hang kíséretében. A kántálást mintha elvágták volna, az alacsonyabb férfi pedig egy pillanatig sem habozva, kezéből szikrákat eregetve, futólépésben indult meg felénk.


FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése