3.

Az étkezőasztal körül ülve családias hangulat lengte be a szobát. A gőzölgő makaróni felett végignéztem az asztaltársaságon, és elcsodálkoztam kis csapatunk sokszínűségén.

Desmond éppen valami disznó viccet mesélt a barátaimnak, akik egy fintorgással nyugtázták a közel 300 éves démon még mindig gyerekes humorát.

Brian Alyson kezét fogta titokban az asztal alatt, bár mindenki tudta, hogy már lassan 2 hónapja tartott a kapcsolatuk. A fiú már elmúlt 18 éves, körülbelül fél éve kapta állandó szolgálati helyéül Phoenix-et, előtte az ideje nagy részét Bostonban töltötte. Alyson velem egyidős, félénk, de annál jobb harci képességekkel ellátott lány volt. Nagyszerűen kiegészítette Brian, aki magabiztosságával még a leghajmeresztőbb helyzetekben is megállta a helyét, így ketten együtt halálos párost alkottak.

Ha valaki azt mondta volna nekem 1 hónappal ezelőtt, hogy valaha is azt fogom érezni, a családom körében ültem le vacsorázni, diszkréten kiröhögtem volna.

- Ne ábrándozz, csillagbogár - bökött oldalba Des, majd egy adag tésztát lapátolt a szájába. - Inkább mesélj arról, hogy van a sebed?

Szemében igazi aggódás csillant. Ha nem ismerném, furcsának találnám, hogy egy démon lehet ilyen gondoskodó, viszont az igazság az, hogy Desmond félig ember. Az apja egy nagyfejes az Alvilágban, aki úgy gondolta, elszórakozik egy kicsit az első embernővel, aki szembejön vele. Aztán pedig otthagyta szegény nőt egy démoni kisbabával, mindenféle segítség nélkül.

- Kösz, jól. Szerencsére már van egy kis tapasztalatom sebkötözés terén - viccelődtem.

- Kicsi? - kacagott fel Brian. - Emlékeztek, amikor azokkal a vérfarkasokkal harcoltunk, úgy 3 hete? Alina szinte cafatokban jött haza, másnapra mégis összeforrasztotta magát valahogy. Egyébként, ha már itt tartunk, elárulhatnád, hogy csináltad - kíváncsi szemeket meresztett rám, ő, és a mellette ülő Alyson is.

Az igazság az, hogy mindig is gyorsan gyógyultam, túlságosan is. Ha megvágtam magam, egy óra múlva már nyoma sem volt. Ez még önmagában nem is lenne furcsa, elvégre rengeteget kísérletezgettek velem a kiképzőközpontban. Azonban a többiek nem rendelkeztek ilyesfajta képességgel, így jobbnak láttam nem nagydobra verni, még előttük sem.

- Sajnálom, de még mindig csak ugyanazt tudom mondani: genetika - küldtem feléjük egy bocsánatkérő mosolyt. Igyekeztem elterelni a témát valami más irányba. - Ti is észrevettétek, hogy mostanában egyre gyakrabbak a támadások a környéken? Nem mondom, hogy eddig lustán lóbáltuk itthon a lábunkat, de az utóbbi héten a megszokottnál is többször kellett bevetésre mennünk.

- Igen, igazad van - vágott elgondolkodó arcot Alyson, és szórakozottan forgatta a villáját az tányérján levő ételben. - De mi van, ha csak valamelyik másik csapatból esett ki valaki, és mi végezzük helyette a munkát?

- Nem hiszem, akkor a megszokott területen kívülre is vezényeltek volna minket, de eddig csak errefelé dolgoztunk - szólt közbe Brian is.

Ugyanis bármennyire is klassz lenne azt mondani, hogy minden bajt azonnal észlelünk, még mi sem lettünk ennyire kiképezve, ráadásul kevesen is vagyunk ahhoz, hogy a város minden területén őrjáratozzunk. Így Phoenix és a többi hasonlóan nagy város kerületekre van felosztva az őrzők között, és mindenki a saját területét tisztogatja a központból kiadott információk alapján. Tehát, ha akció van, Brian azonnal értesül róla, és továbbítja a hírt Alysonnak és nekem is.

Egy pillanatra mindenki magába merülten gondolkozott, majd eszembe jutott valami.

- Des, én egyetlen, drága jó barátom - kezdtem behízelgően, miközben a bal kezem az említett vállára helyeztem, és egy ezer wattos mosolyt villantottam rá. - Te olyan figyelmes vagy. Nem kaptál el a bűnbarlangodban valami pletykát, ami esetleg a hasznunkra lehet? - a jelenetet megkoronáztam egy kis szempilla-rebegtetéssel, biztos, ami biztos.

- Hékás, kikérem magamnak! A Synti nem bűnbarlang, néha megfordulnak arrafelé kevésbé romlott lények is - pillantott rám huncutul, majd hirtelen megkomolyodott az arca. - Mindazonáltal… lehet, hogy mégis tudok szolgálni nektek valamivel. Tegnap egy vámpír mintha valami olyasmit susogott volna az egyik kentaurnak, hogy nincs minden rendben a Fátyollal.

A kijelentést olyan mély csend követte, hogy szinte vágni lehetett. Mindenki döbbenten meredt Desmondra, Alyson kezéből még a villa is kiesett. A fém csörömpölése a porcelánon fülsiketítően hangosnak tetszett abban a pillanatban. Mintha egy jeges kéz markolta meg a szívemet.

Mindenki tudta, hogy mit jelent, ha a Fátyol meggyengül. Akkor nem lesz semmilyen határ az emberi, és a mágikus világ között. A varázsvilág több dimenziójából is tömegesen fognak érkezni a lények, és nem mind jó szándékkal. A legveszélyesebbek közülük az emberi lelkekkel táplálkozó démonok és szellemek voltak, akiket nem véletlenül tartottak az őrök a Kapu másik oldalán.

- Nem, az nem lehet! Biztos valami más miatt van, talán... - de amint kimondtam, máris tudtam, hogy ez az igazság, az egyetlen logikus magyarázat.

 A szokásosnál magasabban csengő hangom elárulhatta, hogy mennyire kétségbe estem, mert Desmond biztatóan megszorította a kezem, és egy erőtlen mosolyt küldött felém.

- Nyugodj meg, ez csak egy pletyka. Majd megpróbálok utánajárni, hátha ki tudom deríteni, ki az a lókötő, aki ilyesmit terjeszt. Érted, lókötő, mert a kentaurnak mondta… - de senkinek sem volt kedve nevetni, ezen az egyébként is gyenge viccen.

- Mi lenne, ha holnap összehívnánk egy találkozót a szomszédos kerületek őrzőivel, hátha ők is tapasztaltak valami furcsát? - vetette fel az ötletet Brian.

- Nem tudom - bizonytalankodtam. - Szívem szerint csak akkor avatnám be őket, ha már biztosan tudjuk bizonyítani az elméletünket, de megérdemlik, hogy tudjanak a dologról. Lehet, hogy tényleg van valamijük, ami hasznos lehet.

- Rendben, akkor összehívok velük holnap egy találkát. - kapta fel a telefonját a fiú eltökélt, céltudatos arccal. Briant mindig is a feladatok, az elkötelezettség éltette, sosem szeretett tehetetlenül ülni egy helyben. De abban a pillanatban, ahogy a képernyőre pillantott, vissza is nézett rám, majd a barátnőjére. - Mégse, a holnap teljes egészben az Alináé lesz, megérdemli. Majd kitalálok egy másik időpontot.

Egy meleg mosolyt küldött felém, és Alysonra nézett, már már noszogatóan. A lánynak leesett, hogy mire akar célozni a barátja, és elkezdett beavatni a másnapi programba:

- Szóval, arra gondoltuk, hogy mi lenne, ha beülnénk majd ebédelni a Pepe Gusto-ba? Tudom, hogy mennyire szereted a pizzát, és mi mással lehetne jobban megünnepelni a szülinapodat, mint végtelen mennyiségű szénhidráttal? - a lelkesedés tisztán olvasható volt az arcáról, feltételeztem, hogy az ő ötlete volt az egész.

Melegséggel töltötte el a szívem, hogy ennyire törődhet velem valaki. Az eddigi születésnapjaim általában edzéssel teltek, és ha volt időm és lehetőségem, a legközelebbi boltból vettem magamnak egy muffint.

- Nagyon kedvesek vagytok - a meghatódottságtól alig találtam szavakat – Köszönöm.

- Még ne köszönd, előbb várd meg, hagy-e neked is pizzát a nagyfiú - kacagott fel Alyson, és szeretetteljesen megsimogatta Brian enyhén borostás arcát. Csengő hangja betöltötte a konyhát, és az előző téma okozta komor hangulat legutolsó morzsáját is kisöpörte a szobából.

- Viszont nekünk lassan mennünk kéne - pillantott a falon lógó antik órára Brian, és felállt. Ez volt az egyetlen berendezési tárgy, ami kilógott a többi bútor közül. Desmond elkötelezett híve volt a modern dolgoknak, viszont ehhez valamiért nagyon ragaszkodott. - Még… Programjaink vannak - pillantott Alysonra, és lassan mélyvörösre váltott az arca. - Igen, kezd későre járni - állt fel azonnal a lány is. Még csak 7 óra volt.

- Menjetek csak, turbékoljátok ki magatokat, drága galambocskáim! - nevetett fel zavarukat látva Desmond, és elkezdte összeszedni az üres tányérokat.

- Gyertek, kikísérlek benneteket - kaptam fel a kulcsom a konyhapulton lévő egyik króm tálkából.

******

Már a lefekvéshez készülődtem, a fogamat mostam a szobámhoz tartozó aprócska fürdőszobában. Az ajtót, ami a hálómhoz vezetett, nyitva hagytam, mert nem akartam a fullasztó gőzben ácsorogni. Egy popslágert dúdolgattam halkan, ami akaratlanul is beette magát az agyamba, annyiszor bömböltették szünetben az iskolarádióban.

Hirtelen éles hangot hallottam magam mögül, mintha valami, talán karmok, először fán, majd üvegen karistolnának. A tükörből pont ráláttam a szobámra, és egy hosszúkás, nem kifejezetten emberi árnyékot láttam a padlóra vetülni.

Fogkefével a számban az ablakomhoz rohantam és feltéptem azt, de már nem láttam semmit, csak a világító utcai lámpákat. További hangokat sem hallottam, csak a lusta szellőt, ahogy a fák lombkoronáját borzolta. Borzongás futott végig a gerincemen, és balsejtelem ette be magát a gondolataimba. Valaki megfigyel? Vajon ember, vagy varázslény?

Visszamentem a fürdőszobába, kiköptem a fogkrémet, és öblítettem. Megtöröltem a számat és a kezemet egy törölközőben, és lassan, minden feltűnés nélkül kisétáltam a nappaliba. Desmondot kerestem, hogy megkérdezzem tőle, nem ő járkált-e az udvaron, de a démon éppen a kanapén aludt. Addigi tapasztalataim alapján többet használta az ülőgarnitúrát ágyként, mint a saját szobájában lévő hatalmas méretű darabot. Ezek szerint mégsem ő volt.

Aznap este még háromszor ellenőriztem, hogy nem ólálkodik-e valaki az ablakom előtt, de nem tapasztaltam újabb furcsaságokat. Éjfél körül végre nyugtalan álomba merültem, a szobámba berontó, tüzes korbácsokat forgató angyalokról álmodtam.