6.

A szobámban voltam. Ezt egyből tudtam az ágyneműből áradó illatból, ami egy különleges öblítőnek volt köszönhető. Anyám parfümjére hasonlított, akire már csak emlékfoszlányokból, érzelmekből és illatokból emlékeztem, de egyik sem tartott egy villanásnál tovább, és egy kezemen meg tudtam számolni az összesét.

Megreccsent a padló, pont olyan jellegzetes hangon, amilyet az ablaktól számított harmadik, meglazult deszka szokott kiadni, amikor rálépek. Kipattant a szeme, és mint egy rugós bicska, hirtelen felültem. Kicsit elkezdtem szédülni a hirtelen mozdulattól, de nem törődtem vele. Az egyetlen, amire figyeltem, a sarokban álldogáló Silas volt.

- Hát te meg mit keresel itt? - kérdeztem nem túl barátságosan. Ebben lehet, hogy az is szerepet játszott, miszerint egy szál nyúzott, fehér férfipóló volt rajtam, és egy bokszer pizsama gyanánt. Ennek nem kellett volna érdekelnie, de egy kicsit mégis fentebb húztam a takarót a mellkasomon, hogy a lehető legtöbbet takarjon.

- Örülök, hogy felébredtél - jelentette ki tőle szokatlan nyugalommal. - Köszi, én is tök jól érzem magam, miután megtámadta a sulit egy kiméra. Elvégre ez teljesen hétköznapi - végre, a régi Silas, mégsem rabolták el az idegenek.

Hirtelen minden eszembe jutott. A sikoltozások, a rothadt hús bűze, ami a varázslény szájából áradt, miközben bömbölt. A kés markolatának finom, faragott mintája, amint éppen az állatba döföm, a zuhanás, aztán pedig... Teljes sötétség. De még mielőtt elájultam volna...

- Láttam - suttogtam magam elé meredve, úgy markolva a takarót, mintha az életem múlna rajta. De hát az lehetetlen... - Láttam, ahogy varázsoltál - folytattam valamivel hangosabban, döbbent tekintetemet Silasre emelve. - Azt a lányt is megigézted... Akkor ezért láttam azt a furcsa fodrozódást körülötted reggel a folyosón! - állt a helyére minden. Vagyis majdnem minden. A fiú értetlenül bámult rám, de ez abban a pillanatban nem igazán tudott érdekelni. - De ha te varázsoltál... Akkor a kimérát is te hívtad az iskolába? - miközben a válaszra vártam, a kezemet lassan a matrac szélére helyeztem, hogy ha helyeslő választ adna, akkor le tudjam szúrni az alatta rejtegetett késemmel.

- Hóó! - emelte fel mindkét tenyerét fejmagasságba. - Ne szaladjunk ennyire előre. Pontosan mennyit láttál az ebédlőben, mielőtt elájultál volna?

- Nem sokat - vontam meg a vállam, mire mintha megkönnyebbültség futott volna át az arcán, de nem láttam pontosan, mivel félig az ablakon besütő holdfényben, félig pedig az árnyékban állt. - Mintha valami örvény kavargott volna körülötted, és a lány, akit megmentettem, transzban volt és valamit motyogott a sajtburgerekről... Ezután teljes képszakadás. De még nem válaszoltál. Te idézted meg a kimérát?

- Nem én voltam, úgyhogy nyugodtan abbahagyhatod a matracod szorongatását, nem lesz szükséged arra a késre - kacsintott rám, és lépett egyet előre, így már teljesen a hold reflektorfényében állt. Lazán nekidőlt az ablakkeretnek, és karba tette a kezét. Oldalra döntötte a fejét, mire az engem vizslató szemeibe hullott sötét haja. Egy képzeletbeli történetben a főszereplő lány biztosan olvadozott volna ettől a jelenettől, nekem viszont kicsit többre volt szükségem, mint egy csillogó szempárra és néhány hajfürtre, hogy olvadozni kezdjek. Sokkal többre. De vajon honnan tudta, hogy kés van a matracom alatt? Már kérdőre is akartam vonni, amikor ő szólalt meg:

- Szóval akkor ezért követtél? Mert láttál valami furcsát a levegőben? - mintha gúnyt hallottam volna kicsendülni a hangjából. Igen? Szóval így játszunk?

- Igen - ismertem be. - De nekem legalább volt rá okom - sandítottam rá jelentőségteljesen, utalva ezzel arra, hogy ő még mindig nem tárta fel a saját indítékait. - Ja, és ha már a varázslatnál tartunk - dőltem hátra az ágytámlának támasztva a hátam, a kezeimet karba fonva tanulmányoztam látszólag a körmöm, és tettetett hanyagsággal odavetettem - A mágiával megigézett szerelem csak illúzió, nem a valóság. Idővel, mint minden, az is kihuny, és csak a saját fájdalmad marad vigasztalásul.

Ugyanis az a részlet is a helyére pattant, hogy miért használt a nyílt folyosón mágiát. Egy végzős lányt akart elcsábítani, aki hirtelen ötlettől, jobban mondva egy jól irányzott mágialökettől vezérelve csapot-papot otthagyva lépett Silas mellé, hogy átkarolja a srácot, és epekedő szemekkel bámuljon rá. Furcsa módon a fiú nem nézett ki fiatalnak mellette, sőt, mintha legalább a lánnyal egyidős lett volna. De ebben akkor nem akartam jobban belemenni.

- Tudom - felelte tőle szokatlan keserűséggel Silas. - Pont ezért keresem az olyan lányokat, akikre nem hat az ilyesféle varázs. Mert az ő szerelmük örökké lángolni fog - mélyen a szemembe nézett, mire kissé zavarban éreztem magam.

- Nekem nem úgy tűnik - próbáltam oldani a számokra kényelmetlen hangulatot, de ez nem jött össze, így inkább feltettem egyet a fejemben össze-vissza pattogó gondolatokból. - De tulajdonképpen mi is vagy te? Varázsló?

Az, hogy varázserővel rendelkezett, némileg leszűkítette a kört, de még mindig számos lehetőség maradt fent. A varázslények jó pár faja tudott bánni a mágiával, természetesen a varázslók és a boszorkányok voltak az élvezetők, de nem sokkal voltak lemaradva a démonok, tündérek és az angyalok sem.

- Olyasmi - felelte nem túl meggyőzően. Folytattam volna a faggatózást, de a folyosóról egyszer csak hangos cipődobogást hallottam, és egy pillanattal később Alyson rontott be a szobámba, hogy magához szorítson, miközben vagy szemrehányásokkal látott el, vagy pedig aggódó kérdésekkel bombázott.

- Mégis, hogy gondoltad, hogy nem hívtál minket azonnal? Ha segítünk, nem ütöd ki magad egy fél napra! Tudod te, hogy mennyire aggódtam érted? Jajj, remélem nem nyomtam meg semmidet, ami fáj - bontakozott ki gyorsan az ölelésnek szánt szorításból, amikor ráeszmélt, mit is csinált éppen. - Jól vagy?

A válla felett átpillantva már nem láttam a szobámban Silast, helyette Brian állt az ajtóban, és az oldalán Desmonddal minket figyelt.

- Minden rendben - feleltem mosolyogva Alysonnak, bár legszívesebben visszafeküdtem volna aludni, annyira kimerültnek éreztem magam még több órányi alvás után is. - Jó, hogy itt vagytok. És sajnálom, hogy nem hívtalak, de hé, nem lett semmi bajom, csak hát, végül közelebbről tanulmányoztam a csempe mintáját, mint eredetileg terveztem - kacsintottam a barátnőmre, de ő, Desmonddal ellentétben nem találta poénosnak a viccemet.

- Bah. Milyen nagyra van magával valaki most, hogy egyedül nyírt ki egy szörnyet - forgatta a szemeit - Ha már ennyire hősnek érzed magad, el is mondhatnád, hogy is történt az a csodálatos hőstetted.

Mindent elmondtam neki pontosan ugyanúgy, ahogy történt, de Silast kihagytam a történetből. A gyanús felbukkanása, a hirtelen eltűnése és a tisztázatlan identitása felkeltette a kíváncsiságom, de úgy éreztem, hogy nem akarja, hogy rajtam kívül bárki is tudjon a dologról. Ezt pedig én még számomra is ismeretlen okokból tiszteletben tartottam, és úgy döntöttem, csak a teljes kép megismerése után avatom be a barátaimat.