1.

Az iskolából hazafelé sétálva éberen figyeltem az utcát és a járókelőket. Nem könnyű, ha az emberiség megvédésére esküdtél fel. Vagyis csak fogsz, úgy értem, fogok. Őrző vagyok, egy az olyan emberi lények közül, akiket az angyalok gyerekkorukban az utcáról szedtek össze, majd kiképeztek és különleges képességekkel ruháztak fel, hogy segítsenek nekik megvédeni az embereket a varázslényektől. Minden őrző 15 éves korában kerül ki a Zorath-i intézetből, ahol a fajtánkat nevelik, hogy 18 éves koráig próbaidőn tudja bizonyítani rátermettségét a szolgálatra bárhol a világon, majd pontban a 18. születésnapja estéjén a Katonai Tanács egy végleges várost jelöljön ki számára, ahol tevékenykednie kell.

Én még csak holnap töltöm a 17-et, úgyhogy még van egy évem a letelepedésig. Már előre félek, hogy hova osztanak be, mindig is vándorló lélek voltam. Ennek több oka is van, a legnyomósabb az, hogy sosem ismertem a családomat, barátok körében is igen kevéske választékkal rendelkezem, így nem volt, ami egy helyhez kössön, egészen egy hónappal ezelőttig.

A szeptemberi napfény még jócskán perzselt, pedig már délután 5 óra volt. Phoenix mindig is meleg városnak számított, de ezt én valamiért sosem tartottam furcsának. Otthon éreztem magam ezen a helyen, bár nem tudnám megmondani, miért is.

Éppen az East Oak Street-en sétáltam felfelé, amikor az út jobb oldalán, egy rendkívül színes kirakattal rendelkező élelmiszerbolt előtt megláttam, ahogy 2 rendőr egy hajléktalannal beszélget, és megpróbálják a rendőrautó felé terelni a férfit. Ahogy közelebb értem, elkaptam néhány beszédfoszlányt is:

- Kérem, most jöjjön velünk. - mondta a magasabbik tiszt. Vállán feszült a szolgálati ing, sötétbarna haja csapzottan lógott a homlokába. Felismertem, Charlie volt az, akivel sajnos gyakrabban kellett kapcsolatba lépnem, mint szerettem volna.

- Megértjük, hogy nehéz lehet az utcán élni, de lopni akkor sem kéne - vette át a szót a társa, aki jóval alacsonyabb, és testesebb is volt Charlie-nál.

- Dehogy értik, az irodájukban ülve csak fánkot zabálnak, maguk semmit sem tudnak igazán! Már mondtam, én nem tudom, miről beszélnek. Csak 10 perce telepedtem át a bolt elé, és maguk máris kiszúrtak. Hányszor mondjam még, hogy nem vettem el senkitől semmit? - felelte felháborodással vegyes kétségbeeséssel a hangjában a férfi, akit éppen be akartak tuszkolni az autóba. Ahogy jobban szemügyre vettem, nem láttam jelét annak, hogy bármit elemelt volna.

Mivel egy élelmiszerbolt előtt álltak, értelemszerűen valami ételre vagy evésre utaló jelet kerestem, viszont nem találtam. A férfi táskája üresen lengett a hátán, ahogy erőtlenül próbált kiszabadulni a rendőrök szorításából, és mocskos, ősz szálakkal dúsított szakállán sem láttam morzsákat vagy maradékokat. Kételkedtem benne, hogy ez az ember 2 napja evett-e egyáltalán valamit.

A szemem sarkából viszont megragadta a tekintetem valami szokatlan. Egy fiatal srác leejtett a földre egy dobozos sört, amit azonnal fel is kapott, majd a pulóvere alá rejtette, ami már így is gyanúsan kidudorodott olyan helyeken, ahol nem kellett volna.

Amikor elhaladtam a még mindig dulakodó hajléktalan és a két rendőr mellett, tettem róla, hogy elkapjam Charlie tekintetét, és a fiú felé böktem a fejemmel. Odakapta a fejét, majd amikor megértette, hogy mire akarok utalni, elengedte a férfi karját, és határozottan elindult a fiú irányába. Mikor a kis tolvaj meglátta ezt, gyorsan összerakta, hogy lebukott, és futásnak eredt. Csak úgy csattogtak a fémdobozos sörök utána, mint a friss házasok autóin a konzervdobozok.

Nem néztem vissza, de még hallottam a másik tiszt meglepett kiáltását, és a nincstelen férfi zihálását, ahogy próbált minél messzebb kerülni ettől a helytől.

Néhány perc eseménytelen séta után végre hazaértem. Rendes, kertesházakkal övezett környéken laktam, ahol senkinek nem tűnik fel, ha egy fiatal egyedül lakik egy emeletes házban. Vagyis majdnem egyedül.

A kapuhoz érve örömteli csaholás fogadott a túloldalról. Desmond az ideköltözésemtől fogva minden nap így fogadott, ez már szinte egy napi rutinná nőtte ki magát.

A bejárati ajtóhoz vezető kövesúton lépkedve lehajoltam, hogy megsimogassam a mellettem ügető dobermann fejét, aki ettől boldogan csóválta a farkát. Miután az előszobában levettem a cipőm, a konyhát választottam úti célul, mert már szinte kopogott a szemem az éhségtől. A kutyabőrbe bújt barátom pedig egész végig követett, és ugatással kommentálta minden mozdulatomat.

- Des, nem tudom, észrevetted-e, de én ember vagyok. A mi fajtánk pedig nem igazán érti az állatok nyelvét, legalábbis ez a példány itt nem - mutattam magamra a kenőkéssel, amivel éppen mogyoróvajas szendvicset készítettem. De lehet, pontosabb meghatározás lenne az, hogy kenyeres mogyoróvajon ügyködtem...

Desmond végre megértette, hogy izgatottságában elfelejtett visszaváltozni, így mikor már a konyha közepén álló hatalmas tölgyfa-étkezőasztalhoz telepedtem le, már ott ült, emberi alakban.

Mélybarna, szinte fekete szemei és kiugró járomcsontjai szinte semmit sem változtak az alatt az egy hónap alatt, mióta megismerkedtünk. Dest egy varázslókon való rajtaütés során fogtam el. Azok a varázsigéket mormogó emberek éppen őt idézték meg, amikor a csapatommal rajtuk ütöttünk, én pedig, mivel más nem jutott eszembe, felkaptam a földről azt a mágiával átitatott üveget, amibe ők is tervezték bezárni a démont.

Azóta összebarátkoztunk, és hálából azért, hogy megmentettem őt a varázslóktól, akik ki tudja, miért akarták őt magukhoz rángatni, rám ruházta az egyik házát a sok közül, és a vagyona egy részét. Meg persze az állandó társaságát, amit mellesleg egyáltalán nem bánok.

- Nem fogod elhinni mekkora mázlim van ma - kezdett bele mondandójába mély, füstös hangján. - Csak délelőtt levadásztam egy madarat, egy egeret és egy manót is, aki már 1 hónapnyi ital árával tartozott nekem.

Desmond egy jól menő kocsma, és még ki tudja mi más tulajdonosa a párhuzamos univerzumban, amit én csak Varázsvilágnak hívok, mivel lényegében az a hely a természetfeletti lények gyűjtőhelye.

- Gratulálok Des, ez tényleg egy eredményes nap lehetett - nevettem azon, hogy milyen kevés is elég számára a boldogsághoz. - Én meg segítettem elkapni egy bolti tolvajt hazafelé jövet. Ehhez mit szólsz?

- Jajj, Alina, csak ugyan azt, mint máskor. Hogy még mindig nem értem, miért nem álltál be rendőrnek - terült el egy huncut mosoly a képén. – Lehetnél, mondjuk Miss Május azokban a jó kis naptárakban, amiket a házaló ügynökök szoktak árulni. Egy falatnyi sort és egy fehér haspóló, egy motoron ülve…

- Desmond Halloway, neked mocskosabb fantáziád van, mint a városi szeméttelep!

- Ennek ellenére mégis szeretsz - kacsintott rám, majd miközben átkarolta a vállam, egy jókora darabot kiharapott a szendvicsemből.

- Te kis sunyi! - csaptam a vállára nevetve. - Csinálj magadnak, ha annyira éhes vagy.

Gyorsan megettem a maradékot, mielőtt Desmond felfalta volna. Éppen a mosogatóba helyeztem bele a szennyes edényt, amikor a telefonom hangos pittyenése hasította ketté a ház csendjét. Egy fegyvert bármikor elsüthetnek a fejem mellett harc közben, de egy kütyü hangjától majd’ tányért török ijedtemben. Ez azért kicsit ironikus.

Megtöröltem a kezem egy konyharuhában, és megnéztem az Sms-t:

“Okkult-parti van a 9. utcai Tündérkertészetben. Mennyire unatkozol? B.”

Brian küldte, az egyik újdonsült társam, és egyben barátom is. Vele és a barátnőjével akkor ismerkedtem meg, amikor Desmonddal Phoenix-be költöztünk. Azóta mi hárman és a démoni barátom olyan csapatot alkotunk, amivel ritkán mernek szembeszállni a mágikus lények. Régen éreztem már ilyen jól magam emberek társaságában.

Nem tudtam, hogy mennyire sürgős a helyzet, de mindenképpen menni akartam segíteni, így hát gyorsan bepötyögtem a választ.

“Pont annyira, hogy menjek, és elrontsam a bulit. 10 perc és ott vagyok.”

Átviharzottam a nappaliba, ahol megráztam Dest, majd még odakiáltottam neki, miközben a szobám felé vettem az irányt.

- Ébredj, pont most hívtak meg egy buliba, amit garantáltan nem akarsz kihagyni. Úgy hallottam, gyilkos lesz.