Az iskolából hazafelé sétálva éberen
figyeltem az utcát és a járókelőket. Nem könnyű, ha az emberiség megvédésére
esküdtél fel. Vagyis csak fogsz, úgy értem, fogok. Őrző vagyok, egy az olyan
emberi lények közül, akiket az angyalok gyerekkorukban az utcáról szedtek
össze, majd kiképeztek és különleges képességekkel ruháztak fel, hogy
segítsenek nekik megvédeni az embereket a varázslényektől. Minden őrző 15 éves
korában kerül ki a Zorath-i intézetből, ahol a fajtánkat nevelik, hogy 18 éves
koráig próbaidőn tudja bizonyítani rátermettségét a szolgálatra bárhol a
világon, majd pontban a 18. születésnapja estéjén a Katonai Tanács egy végleges
várost jelöljön ki számára, ahol tevékenykednie kell.
Én még csak holnap töltöm a 17-et,
úgyhogy még van egy évem a letelepedésig. Már előre félek, hogy hova osztanak
be, mindig is vándorló lélek voltam. Ennek több oka is van, a legnyomósabb az,
hogy sosem ismertem a családomat, barátok körében is igen kevéske választékkal
rendelkezem, így nem volt, ami egy helyhez kössön, egészen egy hónappal
ezelőttig.
A szeptemberi napfény még jócskán
perzselt, pedig már délután 5 óra volt. Phoenix mindig is meleg városnak
számított, de ezt én valamiért sosem tartottam furcsának. Otthon éreztem magam
ezen a helyen, bár nem tudnám megmondani, miért is.
Éppen az East Oak Street-en sétáltam
felfelé, amikor az út jobb oldalán, egy rendkívül színes kirakattal rendelkező
élelmiszerbolt előtt megláttam, ahogy 2 rendőr egy hajléktalannal beszélget, és
megpróbálják a rendőrautó felé terelni a férfit. Ahogy közelebb értem, elkaptam
néhány beszédfoszlányt is:
- Kérem, most jöjjön velünk. - mondta
a magasabbik tiszt. Vállán feszült a szolgálati ing, sötétbarna haja csapzottan
lógott a homlokába. Felismertem, Charlie volt az, akivel sajnos gyakrabban
kellett kapcsolatba lépnem, mint szerettem volna.
- Megértjük, hogy nehéz lehet az
utcán élni, de lopni akkor sem kéne - vette át a szót a társa, aki jóval
alacsonyabb, és testesebb is volt Charlie-nál.
- Dehogy értik, az irodájukban ülve
csak fánkot zabálnak, maguk semmit sem tudnak igazán! Már mondtam, én nem tudom,
miről beszélnek. Csak 10 perce telepedtem át a bolt elé, és maguk máris
kiszúrtak. Hányszor mondjam még, hogy nem vettem el senkitől semmit? - felelte
felháborodással vegyes kétségbeeséssel a hangjában a férfi, akit éppen be
akartak tuszkolni az autóba. Ahogy jobban szemügyre vettem, nem láttam jelét
annak, hogy bármit elemelt volna.
Mivel egy élelmiszerbolt előtt
álltak, értelemszerűen valami ételre vagy evésre utaló jelet kerestem, viszont
nem találtam. A férfi táskája üresen lengett a hátán, ahogy erőtlenül próbált
kiszabadulni a rendőrök szorításából, és mocskos, ősz szálakkal dúsított
szakállán sem láttam morzsákat vagy maradékokat. Kételkedtem benne, hogy ez az
ember 2 napja evett-e egyáltalán valamit.
A szemem sarkából viszont megragadta
a tekintetem valami szokatlan. Egy fiatal srác leejtett a földre egy dobozos
sört, amit azonnal fel is kapott, majd a pulóvere alá rejtette, ami már így is
gyanúsan kidudorodott olyan helyeken, ahol nem kellett volna.
Amikor elhaladtam a még mindig
dulakodó hajléktalan és a két rendőr mellett, tettem róla, hogy elkapjam
Charlie tekintetét, és a fiú felé böktem a fejemmel. Odakapta a fejét, majd
amikor megértette, hogy mire akarok utalni, elengedte a férfi karját, és
határozottan elindult a fiú irányába. Mikor a kis tolvaj meglátta ezt, gyorsan
összerakta, hogy lebukott, és futásnak eredt. Csak úgy csattogtak a fémdobozos
sörök utána, mint a friss házasok autóin a konzervdobozok.
Nem néztem vissza, de még hallottam a
másik tiszt meglepett kiáltását, és a nincstelen férfi zihálását, ahogy próbált
minél messzebb kerülni ettől a helytől.
Néhány perc eseménytelen séta után
végre hazaértem. Rendes, kertesházakkal övezett környéken laktam, ahol senkinek
nem tűnik fel, ha egy fiatal egyedül lakik egy emeletes házban. Vagyis majdnem
egyedül.
A kapuhoz érve örömteli csaholás
fogadott a túloldalról. Desmond az ideköltözésemtől fogva minden nap így
fogadott, ez már szinte egy napi rutinná nőtte ki magát.
A bejárati ajtóhoz vezető kövesúton
lépkedve lehajoltam, hogy megsimogassam a mellettem ügető dobermann fejét, aki
ettől boldogan csóválta a farkát. Miután az előszobában levettem a cipőm, a
konyhát választottam úti célul, mert már szinte kopogott a szemem az éhségtől.
A kutyabőrbe bújt barátom pedig egész végig követett, és ugatással kommentálta
minden mozdulatomat.
- Des, nem tudom, észrevetted-e, de
én ember vagyok. A mi fajtánk pedig nem igazán érti az állatok nyelvét,
legalábbis ez a példány itt nem - mutattam magamra a kenőkéssel, amivel éppen
mogyoróvajas szendvicset készítettem. De lehet, pontosabb meghatározás lenne
az, hogy kenyeres mogyoróvajon ügyködtem...
Desmond végre megértette, hogy
izgatottságában elfelejtett visszaváltozni, így mikor már a konyha közepén álló
hatalmas tölgyfa-étkezőasztalhoz telepedtem le, már ott ült, emberi alakban.
Mélybarna, szinte fekete szemei és
kiugró járomcsontjai szinte semmit sem változtak az alatt az egy hónap alatt,
mióta megismerkedtünk. Dest egy varázslókon való rajtaütés során fogtam el.
Azok a varázsigéket mormogó emberek éppen őt idézték meg, amikor a csapatommal
rajtuk ütöttünk, én pedig, mivel más nem jutott eszembe, felkaptam a földről
azt a mágiával átitatott üveget, amibe ők is tervezték bezárni a démont.
Azóta összebarátkoztunk, és hálából
azért, hogy megmentettem őt a varázslóktól, akik ki tudja, miért akarták őt
magukhoz rángatni, rám ruházta az egyik házát a sok közül, és a vagyona egy
részét. Meg persze az állandó társaságát, amit mellesleg egyáltalán nem bánok.
- Nem fogod elhinni mekkora mázlim
van ma - kezdett bele mondandójába mély, füstös hangján. - Csak délelőtt
levadásztam egy madarat, egy egeret és egy manót is, aki már 1 hónapnyi ital
árával tartozott nekem.
Desmond egy jól menő kocsma, és még
ki tudja mi más tulajdonosa a párhuzamos univerzumban, amit én csak
Varázsvilágnak hívok, mivel lényegében az a hely a természetfeletti lények
gyűjtőhelye.
- Gratulálok Des, ez tényleg egy
eredményes nap lehetett - nevettem azon, hogy milyen kevés is elég számára a
boldogsághoz. - Én meg segítettem elkapni egy bolti tolvajt hazafelé jövet.
Ehhez mit szólsz?
- Jajj, Alina, csak ugyan azt, mint
máskor. Hogy még mindig nem értem, miért nem álltál be rendőrnek - terült el
egy huncut mosoly a képén. – Lehetnél, mondjuk Miss Május azokban a jó kis
naptárakban, amiket a házaló ügynökök szoktak árulni. Egy falatnyi sort és egy
fehér haspóló, egy motoron ülve…
- Desmond Halloway, neked mocskosabb
fantáziád van, mint a városi szeméttelep!
- Ennek ellenére mégis szeretsz -
kacsintott rám, majd miközben átkarolta a vállam, egy jókora darabot kiharapott
a szendvicsemből.
- Te kis sunyi! - csaptam a vállára
nevetve. - Csinálj magadnak, ha annyira éhes vagy.
Gyorsan megettem a maradékot, mielőtt
Desmond felfalta volna. Éppen a mosogatóba helyeztem bele a szennyes edényt,
amikor a telefonom hangos pittyenése hasította ketté a ház csendjét. Egy
fegyvert bármikor elsüthetnek a fejem mellett harc közben, de egy kütyü
hangjától majd’ tányért török ijedtemben. Ez azért kicsit ironikus.
Megtöröltem a kezem egy konyharuhában,
és megnéztem az Sms-t:
“Okkult-parti van a 9. utcai
Tündérkertészetben. Mennyire unatkozol? B.”
Brian küldte, az egyik újdonsült
társam, és egyben barátom is. Vele és a barátnőjével akkor ismerkedtem meg,
amikor Desmonddal Phoenix-be költöztünk. Azóta mi hárman és a démoni barátom olyan
csapatot alkotunk, amivel ritkán mernek szembeszállni a mágikus lények. Régen
éreztem már ilyen jól magam emberek társaságában.
Nem tudtam, hogy mennyire sürgős a
helyzet, de mindenképpen menni akartam segíteni, így hát gyorsan bepötyögtem a
választ.
“Pont annyira, hogy menjek, és elrontsam a
bulit. 10 perc és ott vagyok.”
Átviharzottam a nappaliba, ahol
megráztam Dest, majd még odakiáltottam neki, miközben a szobám felé vettem az
irányt.
- Ébredj, pont most
hívtak meg egy buliba, amit garantáltan nem akarsz kihagyni. Úgy hallottam,
gyilkos lesz.
Nagyon tetszik,az írásod!Köszönöm szépen!
VálaszTörlésÉn köszönöm, örülök, hogy tetszik. :D
Törlés