Másnap reggel izzadtságban fürödve, a
rémálom utolsó foszlányaitól űzötten ébredtem. Egy idő után vágtató lóként
rohanó szívem is lecsillapodott, fokozatosan megnyugodtam, ahogy a függönyök
között átszűrődő fénycsíkban táncoló porszemeket figyeltem. Ki kellene már
takarítanom - gondoltam.
Frissen sült palacsinta fenséges
illata csapta meg az orrom. A padlón heverő telefonomon megnéztem az időt, még
csak 7 óra volt. Hirtelen furcsállottam a dolgot, mert Desmond ilyenkor még
bőven az igazak álmát szokta aludni, de aztán eszembe jutott, milyen nap is
volt aznap. A 17. születésnapom.
Szinte önkéntelenül, az ösztönöktől
vezérelve pattantam fel az ágyamból, és léptem a tükör elé, hogy megvizsgáljam
magam. Berögződött szokásom volt ez már az intézetben eltöltött hosszú évek
alatt is. Mivel a szárnyaimat egy úgymond “születésnapi ajándékként” kaptam,
azóta minden évben azon a napon rettegve keltem fel, hogy vajon mit alakítottak
át rajtam megint. Természetesen nem tudhatták, hogy mikor töltöm be a 6.
életévemet, mert sem ők nem tudtak rólam semmit, sem én nem emlékeztem a
nevemen, és édesanyám szerető simogatásán kívül bármire is, ezért úgy
gondolták, kineveznek erre az alkalomra egy napot. Szerencsére nem történt több
beavatkozás, viszont a félelem megmaradt.
Most sem láttam a tükörben mást, csak
a megszokott önmagamat. Szalmaszőke hajam a hátam közepét verdeste, zöld szemem
csak úgy világított a félhomályban, akárcsak egy macskának. A túlságosan bő,
férfi póló alatt, amit pizsamának használtam, feszülten húzódtak össze az
izmaim, ennek ellenére mégis cingárnak tűntem. Bármennyit is ettem, egyszerűen
egy dekát sem híztam, ami igencsak idegesítő volt, főleg, ha ruhát akartam
vásárolni.
Még mindig a tükörbe meredtem, bár
nem is tudtam, miért. Talán valami jelet kerestem, egy aprócska elváltozást,
amit eddig még nem vettem észre, és ami segíthet megtalálni a szüleimet. Minden
évben elképzeltem, ahogy anyám tortát sütne nekem, apám pedig egy csokor
virágot nyújtana át, és megborzolná a hajam. Nehezen képzeltem el őket, órákat
töltöttem a kiképzőközpontban azzal, hogy esténként, az ágyamban fekve
tematikusan szétválogattam a tulajdonságaim, és azon morfondíroztam, kitől is
örökölhettem őket.
Végre sikerült elszakítanom a
tekintetem a tükörképemtől, és azzal az elhatározással léptem a szekrényemhez,
hogy ma igenis jól fogom érezni magam. Nem hagyom, hogy a barátaim fáradozása
kárba vesszen. Még az egyenruhámra is próbáltam pozitív szemmel nézni, bár
igencsak gondolkoznom kellett, mire találtam valami jót a ruhadarabokban.
A konyhába kiérve nagyobb meglepetés várt,
mint gondoltam, és egy pillanatra le is dermedtem az ajtóban. Egy tányér
palacsintára, és pár, a szokásosnál is idétlenebb viccre számítottam, de
Desmond igazán kitett ma magáért. A hatalmas asztalon egy kancsó narancslé,
tojásrántotta, bacon és kolbász, péksütemények és egy tányér juharszirupos
palacsinta várakozott, 17 gyertyával megtűzdelve. Des éppen a “Boldog
születésnapot” énekelte a márvány konyhapultnak támaszkodva, arcán fültől-fülig
érő vigyorral, a kezében pedig egy kicsi, masnival átkötött dobozkát tartott.
Lassan hozzám sétált, ahogy az utolsó akkordok hagyták el a torkát, a kezembe
tette a dobozt, majd hatalmas mackóölelésben részesített.
- Sok boldog születésnapot, Tücsök -
suttogta a fülembe - Megérdemled.
Egy cuppanós puszit nyomott az
arcomra, majd ahogy hátrébb lépett, zavarodottság telepedett az arcára.
- Mi a… Mit rontottam el? - kérdezte.
- Valami rosszat mondtam? Vagy olyan hamis voltam, hogy nem bírtad?
Ekkor én is észrevettem, hogy sírok.
Nem szokásom, most mégis örültem neki. Életem első örömkönnyei.
- Nem, dehogy, minden tökéletes -
nevettem fel, miközben letöröltem a nedvességet az arcomról. - Az énekhangod
pedig minden várakozásomat felülmúlta - egy kacsintást küldtem felé, ahogy a
megszokott székemhez sétáltam, és letettem a dobozt a tányérom mellé. - Csak…
Ez mind olyan szép… És még senki nem csinált értem semmi ehhez foghatót - vagy
ha mégis, akkor nem emlékszem rá. De ezt már nem tettem hozzá.
A démon arcára kiült a
megkönnyebbülés, és ő is helyet foglalt velem szemben.
- Huh, akkor megnyugodtam. Már azt
hittem, hogy valamit megint elbaltáztam. De ideje lenne elfújni a gyertyákat,
ha nem akarsz viaszbevonatos reggelit - mutatott az előttem tornyosuló
palacsintahalomra.
Egy nagy levegőt vettem, és elfújtam
az apró, vöröses-narancssárgán táncoló lángokat. Desmond tapsolt, és azonnal
megkérdezte, mintha újra 5 éves lenne:
- Mit kívántál?
- Semmit. Ha elmondanám, nem válna
valóra - nyújtottam nyelvet rá játékosan. De ez nem teljesen volt igaz. Minden,
amit kívánhattam, már valóra vált. A többi dolgot pedig senki sem lett volna
képes helyrehozni.
Mindketten nekiestünk az asztalon
sorakozó finomságoknak, és hamarosan sikerült is hiánytalanul elpusztítanunk a
10 embernek elegendő ételmennyiséget. Des éppen a hasát simogatta elégedetten,
amikor megakadt a szeme valamin.
- Még nem nyitottad ki - bökött a
tányérom mellett feszítő kicsi, lila selyempapírba csomagolt dobozra.
Kíváncsian kibogoztam a masnit, és amikor felnyitottam a tetejét, egy meglepett
csuklás hagyta el a számat. Nem túl nőies, de egy kiadós reggeli után többre
nem futotta.
A fekete bársony párnácskán egy
ezüstözött slusszkulcs pihent, ami valószínűleg egy igen drága autóhoz
tartozott.
- Des… Ez túl sok! Nem fogadhatom el!
- mondtam, és már tettem is vissza is a kulcsot a dobozba, amikor a démon
megállított, és a kezét a kezem köré kulcsolta, hogy az apró tárgy benne
maradjon. Sose, vagy csak nagyon nehezen tudtam elfogadni, ha mások fizetség
nélkül ajándékoztak nekem valamit, bár Desmond konkrétan eltartott. Az ez által
okozott lelkifurdalásom igyekeztem azzal csillapítani, hogy a központtól kapott
fizetésemet Briannak és Alysonnak adtam, akiknek keményen kellett dolgozniuk a
megélhetésért.
- Dehogynem, még szép, hogy
elfogadhatod - nézett rám komoly arccal. - Megdolgoztál érte. És amúgy sem
szeretem nézni, ahogy azzal a régi motorral száguldozol. Tiszta életveszély.
- Hé, Molly nem is olyan öreg, csak…
egy-két éves. Vagy több - ellenkeztem erőtlenül.
- Nem fogadok el kifogásokat. Ez a
tied. Már amúgy is a te nevedre írattam, szóval nem tudsz ellene mit tenni.
Egyébként is, hogy tudsz lemondani róla úgy, hogy meg sem nézted? Garantálom, ahogy
meglátod ezt a szépséget, eláll még a lélegzeted is - terelgetett a garázs
felé.
Majdnem igaza volt. Lehet, hogy rá
nagyobb hatást tett az autó, de még én is közel voltam ahhoz, hogy egy
pillanatig elfelejtsek lélegezni. A fekete, csillogó krómozás, a bőrrel bevont
kormány és puha kárpitozás lenyűgöző volt. Mintha egy veszélyes, bármikor
támadó párduc lapulna a helyiség közepén, nem is egy rakat fém.
- Ez… tényleg gyönyörű - mondtam.
- Ugye? - vágott elégedett arcot Des,
majd a karórájára pillantott. - Viszont ideje lenne elindulnod a suliba, ha nem
akarsz büntetésben dekkolni a szülinapodon.
***
Az iskolában, enyhén szólva, nem én
voltam a legnépszerűbb tanuló. Az új diákokat egyébként is fenntartásokkal
kezelik, de engem kifejezetten nem szerettek a társaim. De legalább nem kellett
beszólásokat, szívatásokat elviselnem, mióta történt az az incidens Josh-sal, a
focicsapat kapitányával.
Legszögezem, ő kereste magának a
bajt. Egy ujjal sem nyúltam volna hozzá, ha nem kezd el provokálni. Nem szoktam
izomagyú, protein-zabáló kisgyerekekre fecsérelni az időmet.
Körülbelül egy héttel a beiratkozásom
után, a nagyszünetben odajött hozzám néhány haverjával, és a személyes teremet
figyelmen kívül hagyva, szinte már az ölembe ült az egyik udvari padon, ahol
addig egyedül eszegettem. Valószínűleg a népes nézőközönségünket akarta
lenyűgözni azzal, hogy rekordgyorsasággal az ujja köré csavarja az új lányt. Ez
végül nem jött össze, viszont amikor a combomra tette a kezét, egy kicsit
megigazítottam az orra formáját. A reakciójából ítélve nem arra számított, hogy
egy gizda kiscsaj behúz neki, a kétméteres izommonstrumnak. De végül nem
bánkódott sokáig, mert 2 hét büntetést kaptam jutalmul az igazgatótól. Azt
azonban megfigyeltem, hogy azóta messzire elkerült engem.
Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor
aznap egy ismeretlen srác a mellettem levő helyet választotta az osztályban.
- Heló, Silas vagyok - nyújtott kezet
egy hatalmas mosoly kíséretében. Hihetetlenül fehér fogai voltak. - Új diák.
Most költöztünk ide a szüleimmel Detroitból.
Egy ideig csak bámultam rá, majd bizonytalanul
megráztam a kezét. Nem igazán voltam jó ismerkedésben.
- Alina - feleltem kurtán. Mintha
felismerés csillant volna a szemében, de gyorsan el is hesegettem a gondolatot.
Honnan ismerhetne? Még sosem láttam ezt az alakot.
Ajtócsapódás, majd egy éles, női hang
szakította félbe a kínos csendet, amíg arra várt, hogy én is osszak meg valamit
magamról. Gyorsan a tanári asztal fele fordultam, és látszólag minden figyelmemet
Mrs Mullins-ra fordítottam.
- Mint néhányan talán észrevettétek,
új diák érkezett körünkbe - kezdte a bejelentését szokásos fejhangján. - Silas,
kérlek, gyere ki, és mutatkozz be az osztálynak. 3 percet kapsz.
Silas kihajtogatta magát az apró padból,
és lassan a terem elejébe sétált. Még nálam is magasabb volt úgy 10 centivel,
ami nem gyakran fordult elő.
- Sziasztok - szólalt meg egy kicsit
mélyebb hangon, mint amire az ember első pillantás alapján számítana. Egy
félénk mosolyt is villantott, amivel az osztály lány felét egyből megnyerte
magának. Szinte hallottam, ahogy ájuláshoz közeli állapotukban pihegnek. -
Silas Casillas vagyok, 17 éves. A múlt héten költöztünk a szüleimmel, és a 2
bátyámmal a városba Detroitból. A szabadidőmben szeretek úszni, és túrázni, de
igazából nyitott vagyok bármilyen új dologra.
Ez meglepett. Szálkás testéből, ami
jól kivehető volt a feszülős, fehér póló alatt, amit viselt, azt gondoltam,
hogy inkább az edzőteremben tölti a napjait, mint a szabadban.
Mivel senkinek nem volt további
kérdése, ezért visszaült mellém, Mrs Mullins pedig lelkesen kezdte ecsetelni a
II. világháború során történteket. Próbáltam jegyzetelni, viszont úgy érzetem,
mintha valaki folyamatosan bámulna. Balra néztem, és egy felemás szempárral
találtam szembe magam, amit majdnem eltakart egy fürt fekete haj. Silas
kisöpörte barna és aranyszínű szeméből a sörényét, de közben továbbra is engem
figyelt.
- Te nem írsz? - kérdeztem tőle
suttogva. - Következő órán biztos, hogy számonkéri.
Mintha egy kis zavart láttam volna
átsuhanni az arcán. Kutatott egy ideig a táskájában, majd a kezemben lévő
ceruzát kezdte fixírozni. Adtam neki egyet a saját készletemből, és elégedetten
zsebeltem be azt a félmosolyt, amit cserébe kaptam.
***
- Az étel előállt, hölgyeim - tette
le a két hatalmas pizzát az asztalunkra Brian. Furcsa volt egyenruha nélkül
látni őt a munkahelyén, annak ellenére, hogy épp a szabadnapját élvezte. Már
hozzászoktam, hogy Billy Pizzázójában csak felszolgáló- és futárfiúként látom,
a szokásos, logóval ellátott baseball-sapkában.
- Na, milyen az élet 17 évesen? -
mosolygott rám Alison, huncut csillogással a szemében. - Fogadjunk, hogy az
összes srác rádmozdult, hogy csókkal köszöntsön a szülinapodon.
Hiába, a csapatunkban mindenki egy
igazi egyéniség volt. Alyson felügyelt a szívügyekért, mivel végtelenül
romantikus karakter volt.
- Álmodik a nyomor - nevettem fel
keserűen. Nem azért, mert sajnáltam, hogy nem igazán rajonganak körül az
ellenkező nem képviselői. Inkább mert más sem hiányzott most nekem, mint újabb
kötelességek listája, amit barátnőként teljesítenem kellene. Nem igazán vagyok
az a típus, aki órákat tölt a fürdőszobában, hogy végül lenyűgözze a pasiját
egy olyan étteremben, amit szívből utál, kalóriaszegény salátán rágódva.
- Ma egyetlen srác merészkedett a
közelembe, ő is elég szerencsétlen volt, szegény. Azt hittem, hogy a történelem
óra közepén kezdem el neki magyarázni, hogyan is kell jegyzetelni - forgattam
meg a szemem visszaemlékezve az új diákra.
- Komolyan? - derült fel apró
barátnőm arca a meglepetéstől. Gondolom valami olyasmi válaszra számított, hogy
már megint egyedül és eseménytelenül töltöttem az egész napom. Szépen vagyunk.
- Na és ki volt az a potenciális öngyilkosjelölt, aki szóba mert elegyedni
veled?
- Hékás! - bokszoltam a vállába,
megjátszva a sértődöttet. - Igenis tudok kedves lenni, ha akarok.
- Ja, csak általában nem akarsz -
szólt közbe Brian teli szájjal. Kinyújtottam rá a nyelvem, és hozzáláttam a
saját pizzaszeletemhez. Isteni volt, mint mindig.
- Egyébként, ha mindenképp tudni
akarod - fordultam megint Alyson fele, aki azóta is kitartóan meresztette rám a
kíváncsiságtól nagyra tágult szemeit - Silas-nek hívták a srácot. Hihetetlenül
magas, és furcsa, különböző színű szeme van. Az egyik barna, a másik pedig…
- Mint az olvadt arany? - vágott a
szavamba a barátnőm.
- Igen, de ezt honnan…
- Fordulj hátra, de ne túl feltűnően!
Óvatosan, mintha csak a
szék karfáján lógó kabátom zsebében keresgélnék valami után, hátrafordultam.
Közben a szempilláim alól lopva pásztáztam a helyiséget. Nem mondhatnám, hogy
tele volt a hely, így viszonylag gyorsan kiszúrtam Silast, ahogy a bejárat
mellett balra levő asztalkánál kortyolgat egy bögréből. Meglepődtem. Ahhoz
képest, hogy még új itt, elég hamar megtalálta ezt az eldugott kis helyet. Visszafordultam
az asztalunkhoz, de egy idő után, mintha lyukat égetett volna a tarkómba az a
felemás színű tekintet.
Köszönöm,nagyon tetszik!
VálaszTörlés