4.

Másnap reggel izzadtságban fürödve, a rémálom utolsó foszlányaitól űzötten ébredtem. Egy idő után vágtató lóként rohanó szívem is lecsillapodott, fokozatosan megnyugodtam, ahogy a függönyök között átszűrődő fénycsíkban táncoló porszemeket figyeltem. Ki kellene már takarítanom - gondoltam.

Frissen sült palacsinta fenséges illata csapta meg az orrom. A padlón heverő telefonomon megnéztem az időt, még csak 7 óra volt. Hirtelen furcsállottam a dolgot, mert Desmond ilyenkor még bőven az igazak álmát szokta aludni, de aztán eszembe jutott, milyen nap is volt aznap. A 17. születésnapom.

Szinte önkéntelenül, az ösztönöktől vezérelve pattantam fel az ágyamból, és léptem a tükör elé, hogy megvizsgáljam magam. Berögződött szokásom volt ez már az intézetben eltöltött hosszú évek alatt is. Mivel a szárnyaimat egy úgymond “születésnapi ajándékként” kaptam, azóta minden évben azon a napon rettegve keltem fel, hogy vajon mit alakítottak át rajtam megint. Természetesen nem tudhatták, hogy mikor töltöm be a 6. életévemet, mert sem ők nem tudtak rólam semmit, sem én nem emlékeztem a nevemen, és édesanyám szerető simogatásán kívül bármire is, ezért úgy gondolták, kineveznek erre az alkalomra egy napot. Szerencsére nem történt több beavatkozás, viszont a félelem megmaradt.

Most sem láttam a tükörben mást, csak a megszokott önmagamat. Szalmaszőke hajam a hátam közepét verdeste, zöld szemem csak úgy világított a félhomályban, akárcsak egy macskának. A túlságosan bő, férfi póló alatt, amit pizsamának használtam, feszülten húzódtak össze az izmaim, ennek ellenére mégis cingárnak tűntem. Bármennyit is ettem, egyszerűen egy dekát sem híztam, ami igencsak idegesítő volt, főleg, ha ruhát akartam vásárolni.

Még mindig a tükörbe meredtem, bár nem is tudtam, miért. Talán valami jelet kerestem, egy aprócska elváltozást, amit eddig még nem vettem észre, és ami segíthet megtalálni a szüleimet. Minden évben elképzeltem, ahogy anyám tortát sütne nekem, apám pedig egy csokor virágot nyújtana át, és megborzolná a hajam. Nehezen képzeltem el őket, órákat töltöttem a kiképzőközpontban azzal, hogy esténként, az ágyamban fekve tematikusan szétválogattam a tulajdonságaim, és azon morfondíroztam, kitől is örökölhettem őket.

Végre sikerült elszakítanom a tekintetem a tükörképemtől, és azzal az elhatározással léptem a szekrényemhez, hogy ma igenis jól fogom érezni magam. Nem hagyom, hogy a barátaim fáradozása kárba vesszen. Még az egyenruhámra is próbáltam pozitív szemmel nézni, bár igencsak gondolkoznom kellett, mire találtam valami jót a ruhadarabokban.

A konyhába kiérve nagyobb meglepetés várt, mint gondoltam, és egy pillanatra le is dermedtem az ajtóban. Egy tányér palacsintára, és pár, a szokásosnál is idétlenebb viccre számítottam, de Desmond igazán kitett ma magáért. A hatalmas asztalon egy kancsó narancslé, tojásrántotta, bacon és kolbász, péksütemények és egy tányér juharszirupos palacsinta várakozott, 17 gyertyával megtűzdelve. Des éppen a “Boldog születésnapot” énekelte a márvány konyhapultnak támaszkodva, arcán fültől-fülig érő vigyorral, a kezében pedig egy kicsi, masnival átkötött dobozkát tartott. Lassan hozzám sétált, ahogy az utolsó akkordok hagyták el a torkát, a kezembe tette a dobozt, majd hatalmas mackóölelésben részesített.

- Sok boldog születésnapot, Tücsök - suttogta a fülembe - Megérdemled.

Egy cuppanós puszit nyomott az arcomra, majd ahogy hátrébb lépett, zavarodottság telepedett az arcára.

- Mi a… Mit rontottam el? - kérdezte. - Valami rosszat mondtam? Vagy olyan hamis voltam, hogy nem bírtad?

Ekkor én is észrevettem, hogy sírok. Nem szokásom, most mégis örültem neki. Életem első örömkönnyei.

- Nem, dehogy, minden tökéletes - nevettem fel, miközben letöröltem a nedvességet az arcomról. - Az énekhangod pedig minden várakozásomat felülmúlta - egy kacsintást küldtem felé, ahogy a megszokott székemhez sétáltam, és letettem a dobozt a tányérom mellé. - Csak… Ez mind olyan szép… És még senki nem csinált értem semmi ehhez foghatót - vagy ha mégis, akkor nem emlékszem rá. De ezt már nem tettem hozzá.

A démon arcára kiült a megkönnyebbülés, és ő is helyet foglalt velem szemben.

- Huh, akkor megnyugodtam. Már azt hittem, hogy valamit megint elbaltáztam. De ideje lenne elfújni a gyertyákat, ha nem akarsz viaszbevonatos reggelit - mutatott az előttem tornyosuló palacsintahalomra.

Egy nagy levegőt vettem, és elfújtam az apró, vöröses-narancssárgán táncoló lángokat. Desmond tapsolt, és azonnal megkérdezte, mintha újra 5 éves lenne:

- Mit kívántál?

- Semmit. Ha elmondanám, nem válna valóra - nyújtottam nyelvet rá játékosan. De ez nem teljesen volt igaz. Minden, amit kívánhattam, már valóra vált. A többi dolgot pedig senki sem lett volna képes helyrehozni.

Mindketten nekiestünk az asztalon sorakozó finomságoknak, és hamarosan sikerült is hiánytalanul elpusztítanunk a 10 embernek elegendő ételmennyiséget. Des éppen a hasát simogatta elégedetten, amikor megakadt a szeme valamin.

- Még nem nyitottad ki - bökött a tányérom mellett feszítő kicsi, lila selyempapírba csomagolt dobozra. Kíváncsian kibogoztam a masnit, és amikor felnyitottam a tetejét, egy meglepett csuklás hagyta el a számat. Nem túl nőies, de egy kiadós reggeli után többre nem futotta.

A fekete bársony párnácskán egy ezüstözött slusszkulcs pihent, ami valószínűleg egy igen drága autóhoz tartozott.

- Des… Ez túl sok! Nem fogadhatom el! - mondtam, és már tettem is vissza is a kulcsot a dobozba, amikor a démon megállított, és a kezét a kezem köré kulcsolta, hogy az apró tárgy benne maradjon. Sose, vagy csak nagyon nehezen tudtam elfogadni, ha mások fizetség nélkül ajándékoztak nekem valamit, bár Desmond konkrétan eltartott. Az ez által okozott lelkifurdalásom igyekeztem azzal csillapítani, hogy a központtól kapott fizetésemet Briannak és Alysonnak adtam, akiknek keményen kellett dolgozniuk a megélhetésért.

- Dehogynem, még szép, hogy elfogadhatod - nézett rám komoly arccal. - Megdolgoztál érte. És amúgy sem szeretem nézni, ahogy azzal a régi motorral száguldozol. Tiszta életveszély.

- Hé, Molly nem is olyan öreg, csak… egy-két éves. Vagy több - ellenkeztem erőtlenül.

- Nem fogadok el kifogásokat. Ez a tied. Már amúgy is a te nevedre írattam, szóval nem tudsz ellene mit tenni. Egyébként is, hogy tudsz lemondani róla úgy, hogy meg sem nézted? Garantálom, ahogy meglátod ezt a szépséget, eláll még a lélegzeted is - terelgetett a garázs felé.

Majdnem igaza volt. Lehet, hogy rá nagyobb hatást tett az autó, de még én is közel voltam ahhoz, hogy egy pillanatig elfelejtsek lélegezni. A fekete, csillogó krómozás, a bőrrel bevont kormány és puha kárpitozás lenyűgöző volt. Mintha egy veszélyes, bármikor támadó párduc lapulna a helyiség közepén, nem is egy rakat fém.

- Ez… tényleg gyönyörű - mondtam.

- Ugye? - vágott elégedett arcot Des, majd a karórájára pillantott. - Viszont ideje lenne elindulnod a suliba, ha nem akarsz büntetésben dekkolni a szülinapodon.

***

Az iskolában, enyhén szólva, nem én voltam a legnépszerűbb tanuló. Az új diákokat egyébként is fenntartásokkal kezelik, de engem kifejezetten nem szerettek a társaim. De legalább nem kellett beszólásokat, szívatásokat elviselnem, mióta történt az az incidens Josh-sal, a focicsapat kapitányával.

Legszögezem, ő kereste magának a bajt. Egy ujjal sem nyúltam volna hozzá, ha nem kezd el provokálni. Nem szoktam izomagyú, protein-zabáló kisgyerekekre fecsérelni az időmet.

Körülbelül egy héttel a beiratkozásom után, a nagyszünetben odajött hozzám néhány haverjával, és a személyes teremet figyelmen kívül hagyva, szinte már az ölembe ült az egyik udvari padon, ahol addig egyedül eszegettem. Valószínűleg a népes nézőközönségünket akarta lenyűgözni azzal, hogy rekordgyorsasággal az ujja köré csavarja az új lányt. Ez végül nem jött össze, viszont amikor a combomra tette a kezét, egy kicsit megigazítottam az orra formáját. A reakciójából ítélve nem arra számított, hogy egy gizda kiscsaj behúz neki, a kétméteres izommonstrumnak. De végül nem bánkódott sokáig, mert 2 hét büntetést kaptam jutalmul az igazgatótól. Azt azonban megfigyeltem, hogy azóta messzire elkerült engem.

Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor aznap egy ismeretlen srác a mellettem levő helyet választotta az osztályban.

- Heló, Silas vagyok - nyújtott kezet egy hatalmas mosoly kíséretében. Hihetetlenül fehér fogai voltak. - Új diák. Most költöztünk ide a szüleimmel Detroitból.

 Egy ideig csak bámultam rá, majd bizonytalanul megráztam a kezét. Nem igazán voltam jó ismerkedésben.

- Alina - feleltem kurtán. Mintha felismerés csillant volna a szemében, de gyorsan el is hesegettem a gondolatot. Honnan ismerhetne? Még sosem láttam ezt az alakot.

Ajtócsapódás, majd egy éles, női hang szakította félbe a kínos csendet, amíg arra várt, hogy én is osszak meg valamit magamról. Gyorsan a tanári asztal fele fordultam, és látszólag minden figyelmemet Mrs Mullins-ra fordítottam.

- Mint néhányan talán észrevettétek, új diák érkezett körünkbe - kezdte a bejelentését szokásos fejhangján. - Silas, kérlek, gyere ki, és mutatkozz be az osztálynak. 3 percet kapsz.

Silas kihajtogatta magát az apró padból, és lassan a terem elejébe sétált. Még nálam is magasabb volt úgy 10 centivel, ami nem gyakran fordult elő.

- Sziasztok - szólalt meg egy kicsit mélyebb hangon, mint amire az ember első pillantás alapján számítana. Egy félénk mosolyt is villantott, amivel az osztály lány felét egyből megnyerte magának. Szinte hallottam, ahogy ájuláshoz közeli állapotukban pihegnek. - Silas Casillas vagyok, 17 éves. A múlt héten költöztünk a szüleimmel, és a 2 bátyámmal a városba Detroitból. A szabadidőmben szeretek úszni, és túrázni, de igazából nyitott vagyok bármilyen új dologra.

Ez meglepett. Szálkás testéből, ami jól kivehető volt a feszülős, fehér póló alatt, amit viselt, azt gondoltam, hogy inkább az edzőteremben tölti a napjait, mint a szabadban.

Mivel senkinek nem volt további kérdése, ezért visszaült mellém, Mrs Mullins pedig lelkesen kezdte ecsetelni a II. világháború során történteket. Próbáltam jegyzetelni, viszont úgy érzetem, mintha valaki folyamatosan bámulna. Balra néztem, és egy felemás szempárral találtam szembe magam, amit majdnem eltakart egy fürt fekete haj. Silas kisöpörte barna és aranyszínű szeméből a sörényét, de közben továbbra is engem figyelt.

- Te nem írsz? - kérdeztem tőle suttogva. - Következő órán biztos, hogy számonkéri.

Mintha egy kis zavart láttam volna átsuhanni az arcán. Kutatott egy ideig a táskájában, majd a kezemben lévő ceruzát kezdte fixírozni. Adtam neki egyet a saját készletemből, és elégedetten zsebeltem be azt a félmosolyt, amit cserébe kaptam.

***

- Az étel előállt, hölgyeim - tette le a két hatalmas pizzát az asztalunkra Brian. Furcsa volt egyenruha nélkül látni őt a munkahelyén, annak ellenére, hogy épp a szabadnapját élvezte. Már hozzászoktam, hogy Billy Pizzázójában csak felszolgáló- és futárfiúként látom, a szokásos, logóval ellátott baseball-sapkában.

- Na, milyen az élet 17 évesen? - mosolygott rám Alison, huncut csillogással a szemében. - Fogadjunk, hogy az összes srác rádmozdult, hogy csókkal köszöntsön a szülinapodon.

Hiába, a csapatunkban mindenki egy igazi egyéniség volt. Alyson felügyelt a szívügyekért, mivel végtelenül romantikus karakter volt.

- Álmodik a nyomor - nevettem fel keserűen. Nem azért, mert sajnáltam, hogy nem igazán rajonganak körül az ellenkező nem képviselői. Inkább mert más sem hiányzott most nekem, mint újabb kötelességek listája, amit barátnőként teljesítenem kellene. Nem igazán vagyok az a típus, aki órákat tölt a fürdőszobában, hogy végül lenyűgözze a pasiját egy olyan étteremben, amit szívből utál, kalóriaszegény salátán rágódva.

- Ma egyetlen srác merészkedett a közelembe, ő is elég szerencsétlen volt, szegény. Azt hittem, hogy a történelem óra közepén kezdem el neki magyarázni, hogyan is kell jegyzetelni - forgattam meg a szemem visszaemlékezve az új diákra.

- Komolyan? - derült fel apró barátnőm arca a meglepetéstől. Gondolom valami olyasmi válaszra számított, hogy már megint egyedül és eseménytelenül töltöttem az egész napom. Szépen vagyunk. - Na és ki volt az a potenciális öngyilkosjelölt, aki szóba mert elegyedni veled?

- Hékás! - bokszoltam a vállába, megjátszva a sértődöttet. - Igenis tudok kedves lenni, ha akarok.

- Ja, csak általában nem akarsz - szólt közbe Brian teli szájjal. Kinyújtottam rá a nyelvem, és hozzáláttam a saját pizzaszeletemhez. Isteni volt, mint mindig.

- Egyébként, ha mindenképp tudni akarod - fordultam megint Alyson fele, aki azóta is kitartóan meresztette rám a kíváncsiságtól nagyra tágult szemeit - Silas-nek hívták a srácot. Hihetetlenül magas, és furcsa, különböző színű szeme van. Az egyik barna, a másik pedig…

- Mint az olvadt arany? - vágott a szavamba a barátnőm.

- Igen, de ezt honnan…

- Fordulj hátra, de ne túl feltűnően!

Óvatosan, mintha csak a szék karfáján lógó kabátom zsebében keresgélnék valami után, hátrafordultam. Közben a szempilláim alól lopva pásztáztam a helyiséget. Nem mondhatnám, hogy tele volt a hely, így viszonylag gyorsan kiszúrtam Silast, ahogy a bejárat mellett balra levő asztalkánál kortyolgat egy bögréből. Meglepődtem. Ahhoz képest, hogy még új itt, elég hamar megtalálta ezt az eldugott kis helyet. Visszafordultam az asztalunkhoz, de egy idő után, mintha lyukat égetett volna a tarkómba az a felemás színű tekintet.