Alina és Desmond találkozása - 1. rész

A lepukkant motel bejáratával szemezve éppen arra gondoltam, hogy a lehető leghamarabb valami állás után kell néznem. Szinte az összes megtakarított pénzemet felette a repülőjegy, amivel New Orleansból idáig eljöttem. Szerencsére a visszaút miatt már nem kellett aggódnom

- Lám, lám, lám - hallottam egy férfi hangját a hátam mögül. A dzsekim ujjából egy mozdulattal kicsúsztattam az alkaromra erősített késemet, és a fegyverrel a kezemben fordultam meg, védekezőállásba helyezkedve.

Az utca túloldalán egy középkorú, farmert és fehér inget viselő, magas férfi bámult feltűnően, gúnyos mosollyal az arcán. Vetett egy érdektelen pillantást a pengémre, majd nevetésben tört ki, mint aki végtelenül mulatságosnak találja a helyzetet.

Meglepődtem, eddig még nem volt szerencsém ilyen eltorzult humorérzékkel rendelkező emberhez.

 - Mi olyan vicces? - mordultam rá, mire ő csak letörölt egy, a nevetéstől kicsordult könnycseppet.

  - Semmi, semmi - legyintett, és alaposan végigmért - Csak nem gondoltam volna, hogy a félelemtől reszkető, hálóinges kislányból ilyen harcias hölgy válik majd. Bár, igazán számíthattam volna rá, elvégre Zorathban nevelkedtél - vonta meg a vállát.

Lassan visszacsúsztattam a pengét a helyére, amint a felismerés szinte arcul csapott.

  - Abraham - suttogtam elképedve. Még az Intézetben egyszer betörtem a főirodába, és megpróbáltam elolvasni a kihágások feljegyzéseitől vaskos aktámat. Bármilyen, a szüleimre utaló jel után kutattam, de kudarcot vallottam. Nem sokra jutottam, viszont egy nevet sikerült megjegyeznem: az angyalét, aki elrabolt.

  - Teljes valómban - erősítette meg a kijelentésemet egy cifra meghajlás kíséretében. Miután felegyenesedett, elgondolkodó arccal megszólalt - Furcsa téged ott látni, ahol minden elkezdődött, nem igaz?

8.

- Hallgatlak - jelentettem ki kicsit ridegebben, mint eredetileg terveztem. Az étkezőben ültünk, és már egy ideje farkasszemet néztünk egymással.

Silas legnagyobb meglepetésemre az iskolából egyenesen a Desmonddal közös házunkhoz hajtott, de semmiféle útbaigazításra nem volt szüksége, mintha már nem először járt volna erre. Ez valószínűleg így is volt, ami csak még tovább fokozta a személyét körbelengő érzelmeimet. Egyelőre még nem voltam teljesen biztos benne, hogy mik is azok. A legerősebb mindenképp a kíváncsiság volt, szinte pattanásig feszültek az idegeim attól, hogy nem tudtam, mi a fene folyik itt. Ezt követte a sorban az ellenszenv és a düh, amiért el kellett hallgatnom bizonyos dolgokat a barátaim elől.

Viszont hiába is hitegettem magam, a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy ez nem teljesen az ő hibája, én is pont ugyanannyira bűnös voltam a dologban. Ha ki merném engedni az irányítást a kezemből, és nem akarnám mindenképp megkerülni a törvényeinket, semmi akadálya nem lett volna a többiek informálásának. De most, hogy végre, életemben először én voltam a saját sorsom kovácsa, még ha csak ilyen csekély fontosságú dologban, nem engedhettem kicsúszni a dolgokat a kezeim közül.

- Szóval - kezdte Silas, miközben idegesen pörgette a kocsikulcsot a mutatóujja körül. Eddig határozottnak tűnt, viszont mióta beléptünk a lakásba, szinte egy grafikonon láttam magam előtt, amint zuhanórepülésben csökken a magabiztossága. - Az a nagy helyzet…

- Ó, istenem, csak bökd már ki! Nem érünk rá egész nap - zsörtölődtem, bár igazam volt. Amint a falon lógó órára pillantottam, láttam, hogy már 1 óra múlt pár perccel. Ha ilyen tempóban haladunk, az őrzők értekezletének utolsó perceire érek csak oda.

- Renden - Vett egy nagy levegőt, majd kifújta azt. - Segítened kell.

- Nekem? Már miért kéne? - eresztettem meg egy gúnyos kacajt. Silas arcán látszott, hogy megbántottam, és egyből el is szégyelltem magam a flegmázásom miatt.

- Mert az apám hatalmas bajban van - abbahagyta a kulcs pörgetését, két tenyerét az asztalhoz préselve hajolt hozzám közelebb, majd halkan folytatta. - És ha nem segítesz, mindkettőnk világa elpusztulhat.

Ennek már a fele sem volt tréfa, minden addigi megmaradt vidámságom elpárolgott.

- Miért? Mi fenyeget? És ki az apád? - végtelen kérdés tolult az agyamba, azonban mindet elvetettem, mert ráértünk később is megbeszélni őket. Egyre azonban mindennél jobban kíváncsi voltam - Miért pont én?

7.

Másnap reggel elszántan ébredtem. Feladatom volt, ami egyezett a környezetem és a saját érdekeimmel egyaránt. Ki kell derítenem, hogy ki is Silas valójában, és mit akar, mielőtt még, nem is tudom, valami szörnycsordát szabadít Phoenix-re.

Néha, mint ebben a pillanatban is, nagyon hiányoztak a szüleim. Bár kívülről talán magabiztosnak látszottam, belül végtelenül tanácstalannak éreztem magam. Egy valamiben voltam csak biztos, mégpedig abban, hogy elszántan fogom keresni a válaszokat, és ha kell, közbeavatkozom. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Most mindennél jobban jött volna egy anyai tanács, csak hát, nem volt kihez fordulnom, így a legegyszerűbb módot választottam. Elhatároztam, hogy beszélek Silas-szel.

- Tegnap este - kezdte óvatosan Desmond a reggelinél, miközben éppen egy szelet pirítóst vajazott meg - Elég furcsán viselkedtél. Mintha lélekben valahol teljesen máshol jártál volna. - Ó, szóval észrevette. Bár próbáltam palástolni, egész végig csak a Silas-szel folytatott rövid beszélgetés járt a fejemben.

- Nem, semmiség az egész, csak egy kicsit még mindig kómásan éreztem magam az ebédlőben történtek miatt - Tényleg, még azt is ki kellett derítenem, hogy jutott be az a kiméra az embervilágba. Kételkedtem benne, hogy a határőrök a Fátyolnál átengedték volna. Ez már kezdett tényleg gyanússá válni. Minél hamarabb rá kellett jönnöm, hogy mi folyik a Fátyolnál. Még egy súlyos pont a teendőim listáján. Már kezdett idegesíteni, hogy minél tovább gondolkoztam az eseten, annál több kérdőjel és rejtély bukkant fel az összképben, amire nem tudtam a választ.

- Hahó, figyelsz te rám egyáltalán? - lengette meg az orrom előtt a kezét Des.

- Persze, csupa fül vagyok - kanalaztam a müzlimből, és teljes figyelmemet a démonnak szenteltem.

- Szóval ott tartottam, hogy eléggé hiányos a mese, amit kitaláltál számunkra megnyugtatásul. Például azt sem említetted, hogy írtad át az összes szemtanú emlékeit az ebédszünetről, és hogy építetted újjá a helyet, miközben hazajutottál, és irtál nekem egy SMS-t, mellesleg eszméletlenül - vetett egy jelentőségteljes pillantást rám. Abban a pillanatban úgy gyűlöltem Silas-t, mint még soha senkit. Utáltam, hogy hazudnom kellett miatta a barátaimnak, de magamat még jobban, hogy ilyen öngyilkosjelölt akciókat vállaltam be magamnak. Viszont tudtam, hogy ha beszélek a többieknek a fiúról, akkor ők mindent jelentenek a Központnak, azt viszont nem akartam, csak ha tényleg eldurvul a helyzet. Előbb vagy utóbb azonban kénytelen leszek beavatni a barátaimat is, ezért inkább maradtam az őszinteségnél:

- Sajnálom, de egyelőre még nem mondhatom el - legszívesebben elsüllyedtem volna, amikor láttam, hogy néz rám Desmond. Csalódott bennem.

- Azt hittem, barátok vagyunk - vetett rám egy megvető pillantást.

- Azok is vagyunk - álltam fel, hogy az asztalt megkerülve közelebb kerülhessek Deshez. Éles hanggal csikorgott a széke, ahogy követte a példámat, ő azonban inkább elhátrált tőlem.

- Akkor meg miért nem mondod el, hogy miről van szó? Mi az, amit annyira titkolsz?

Majd megszakadt a szívem, de akkor sem avathattam be. Nem csak a magamnak tett ígéretem miatt, hanem mert nem engedhettem, hogy a formalitás lelassítson, majd teljesen elvegye tőlem az ügyet, hogy végül továbbra is a sötétben tapogatózva folytassam az eddigi életem. Válaszokra volt szükségem.

- Értsd meg, egyszerűen nem tehetem - közelebb lépten felé egy lépést, mire ő kettőt hátrált. Nekiütközött a falnak, én pedig a helyzetet kihasználva a vállára tettem a kezem, és mélyen, kérlelőn a szemébe néztem. - Hidd el, hogy amint eljön az ideje, mindenbe beavatlak titeket. Komolyan. De egyelőre bíznod kell bennem, és ha Alysonék nem jönnek rá maguktól a helyzetre, őket se avasd be.

- Ó, szóval már én is hazudjak nekik?! - szemében futó düh csillant fel, de hamar kétségbeesés váltotta fel a helyét. Nem tudta kit válasszon, és én borzalmasan éreztem magam amiatt, hogy egyáltalán ilyet kérek tőle.

- Kérlek - szorítottam meg még egyszer könyörgőn a vállát. Egy darabig farkasszemet néztünk, míg végül beletörődő arcot vágott.

- Rendben - bólintott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amiről eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam. - De tudnod kell, nagyon nem örülök, hogy ezt kell tennem.

- Köszönöm - suttogtam, miközben átöleltem.