Prológus - 12 évvel korábban

Karácsony estéjén Phoenix utcáin szokásukhoz híven, félőrülten száguldoztak a sebesség megszállottai, 2 sarokkal arrébb pedig néhány fiatal lány kínált némi szórakozást a csalódottságukban leittasodó férfiak számára egy kis pénzért cserébe. Nyomorult életük volt, mégis szerencsésnek mondhatták magukat. Nem hiába tartja a szólás: a tudatlanság néha áldás.

Abraham szórakozottan rótta megszokott köreit a városban, bár kételkedett benne, hogy pont karácsony estéjén botlana egy árva gyerekbe. Egyébként is igazságtalannak tartotta, hogy míg a Mennyekben mindenki szórakozik, neki továbbra is dolgoznia kell.

Amikor a 31. és a 32. utca kereszteződéséhez ért, hirtelen valami megmagyarázhatatlan vonzást érzett, ami arra késztette, hogy induljon el egy ismeretlen sikátor felé. Mintha egy láthatatlan kéz húzná a hely felé, de határozottan nem varázslatról volt szó. Vagyis ő nem tudta akként beazonosítani. Idén 200. éve, hogy ezt a munkát végzi, ehhez foghatót azonban még soha nem tapasztalt. Ennél fogva ezt egy égi jelnek vette, és vigyázva, hogy biztos senki se kövesse, beóvakodott a sikátorba.

Langyos szellő söpört végig a szeméttel borított betonon, förtelmes szagot sodorva Abraham felé. Itt még télen is meleg volt az időjárás, így az odalátogatóknak szokatlan lehetett az ünnep hó nélkül.

Egy keskeny zsákutcában állt, a házak közötti helyen éppen csak 2 sor szemeteskuka fért el, amit már jó ideje nem üríthettek ki. Balkézfele egy kupac használt ruha, és pár konzerv hevert, valószínűleg egy hajléktalané lehetett, aki a ma estét máshol töltötte. Balsejtelem és elektromos szikrázás töltötte be ezt a pár négyzetméternyi helyet, Abrahamben pedig felmerült a gondolat, hogy talán éppen egy csapdába sétál bele.

Éppen egy rothadt hamburgerre emlékeztető dolgot próbált átlépni, amikor megpillantotta a fal mellett kuporgó, két túlcsordult szemeteskuka közé bújt lányt. Hátborzongató mosoly terült el a férfi arcán, lába nagyot toccsant az undorító kupacban, de most még a vadonatúj szarvasbőr cipője állapota sem tudta érdekelni. Végre megtalálta azt, amire már egy hónapja vadászott. Ha a kölyköt még ma este leszállítja Octavionnak, azzal teljesíti az éves kötelező minimumot, és részt vehet a Zorath-ban rendezett egyhetes ünnepségen, amit évente tartanak meg, Jézus születésének napja alkalmából. Rég nem mulatott már önfeledten.

A cuppanó hang elárulta a férfit, a lány ijedten kapta fel a fejét a térdéről, ahova eddig támasztotta. 5 éves lehetett, porcelán szépségű, rózsás arcán keservesen csorogtak le a forró könnyek, tágra nyílt, smaragdzöld szeme kétségbeesésről regélt. Hosszú, szalmaszőke haja kócosan tekergőzött a válla felett, mintha egyenesen az ágyból rángatták volna ki. Ez valószínűleg így is történhetett, ugyanis még mindig térdig érő, halványkék hálóinget viselt, amit már bemocskolt a szemét, amin ült.

Amikor megpillantotta Abraham-et, de még inkább az arcán tükröződő elszántságot, és gyilkos mosolyát, a rémület méregként áradt szét az egész testében, sikolyra kerekítve ajkait.

Abraham, ahogy ezt meglátta, emberfeletti gyorsasággal termett a lány előtt, kezét áldozata szájára tapasztva.

- Ha sikoltani mersz, te kis csitri, esküszöm, hogy nem hagyod el élve ezt a sikátort - vicsorgott fenyegetően. Amikor látta, hogy a kislányt már lassan az ájulásba taszítja a rettegés, elengedte.

- Egyébként is, mit keresel egyedül éjnek évadján itt kint, már majdnem éjfél. Csak nem meglested az ajándékaidat, és amikor megláttad, hogy nem a legújabb Barbie-babát kapod, úgy döntöttél, világgá mész? - eresztett meg egy gúnyos kacajt.

A lány nem akart, és nem is tudott volna válaszolni. Bár az ijedtségtől sóbálvánnyá dermedt tagjait nem tudta megmozdítani, gondolatai annál gyorsabban pattogtak a fejében. Nem értette, hogy miért tették ezt vele a szülei. Hogy egyáltalán ők tették-e, vagy csak véletlen volt az egész. Önmagával sem volt tisztában, kétségbeesetten kergette a múltja elhalványodó, széteső darabjait, emlékeit. Ahogy apja az égig repítette a kerti hintában, anyja pedig palacsintát tett elé a reggelizőasztalnál. Az apja. Az anyja. Már az arcukra sem emlékezett. Lassan kezdett szétesni a világa, egyedül néhány érzésre, a nevére, a korára emlékezett, és a ma este történéseit tudta felidézni, de képek és hangok nélkül, mintha csak egy könyvből olvasná.

Abraham látta a növekedő pánikot a lány szemében, ahogy kezdi már önmaga felett is elveszíteni az uralmat. Úgy gondolta, jobb lesz kézbe venni a dolgokat, és mihamarabb leszállítani őt.

- Gyere, elviszlek valahova, ami garantáltan tisztább, mint ez a förtelem - fintorgott a levegőben terjengő szagok miatt. Érezte a kezdődő fejfájást, sosem bírta huzamosabb ideig az erős aromákat, akár kellemesebb, akár visszataszítóak voltak.

Éppen megragadta volna a lány karját, hogy a vállára kapja, amikor az felocsúdott a révületéből, és elkezdett karmolni, harapni, miközben azt kiabálta:

- Nem! Hagyjon békén! Nem megyek magával sehová! Anyut és aput akarom!

Ezzel azonban nem sokra ment a férfival szemben, aki egyszerűen csak felpofozta, majd ölbe vette a lányt, aki még egy utolsót kapott a szeme felé, kétségbeesett próbálkozásként.

Abraham már a szájában érezte a fenséges bort és az ínycsiklandó falatokat, ahogy rutinszerűen elhúzta párszor a kezében kapálózó teremtés arca előtt a kezét, aki erre rögtön lenyugodott, és mély álomba merült.

- Na, ez is megvan. Nagyszerű őrző lesz belőled tudod-e? Ha továbbra is ilyen kis harcias maradsz, sokra viheted még.

Megvárta, hogy a lusta szellő eltüntesse a varázslat levegőben maradó nyomait, majd kibontotta pompás, hófehér szárnyait, és a magasba emelkedett, porfelhőt kavarva maga után.