Karácsony estéjén Phoenix utcáin szokásukhoz
híven, félőrülten száguldoztak a sebesség megszállottai, 2 sarokkal arrébb
pedig néhány fiatal lány kínált némi szórakozást a csalódottságukban leittasodó
férfiak számára egy kis pénzért cserébe. Nyomorult életük volt, mégis
szerencsésnek mondhatták magukat. Nem hiába tartja a szólás: a tudatlanság néha
áldás.
Abraham szórakozottan rótta
megszokott köreit a városban, bár kételkedett benne, hogy pont karácsony
estéjén botlana egy árva gyerekbe. Egyébként is igazságtalannak tartotta, hogy
míg a Mennyekben mindenki szórakozik, neki továbbra is dolgoznia kell.
Amikor a 31. és a 32. utca
kereszteződéséhez ért, hirtelen valami megmagyarázhatatlan vonzást érzett, ami
arra késztette, hogy induljon el egy ismeretlen sikátor felé. Mintha egy
láthatatlan kéz húzná a hely felé, de határozottan nem varázslatról volt szó.
Vagyis ő nem tudta akként beazonosítani. Idén 200. éve, hogy ezt a munkát
végzi, ehhez foghatót azonban még soha nem tapasztalt. Ennél fogva ezt egy égi
jelnek vette, és vigyázva, hogy biztos senki se kövesse, beóvakodott a
sikátorba.
Langyos szellő söpört végig a
szeméttel borított betonon, förtelmes szagot sodorva Abraham felé. Itt még
télen is meleg volt az időjárás, így az odalátogatóknak szokatlan lehetett az
ünnep hó nélkül.
Egy keskeny zsákutcában állt, a házak
közötti helyen éppen csak 2 sor szemeteskuka fért el, amit már jó ideje nem
üríthettek ki. Balkézfele egy kupac használt ruha, és pár konzerv hevert,
valószínűleg egy hajléktalané lehetett, aki a ma estét máshol töltötte.
Balsejtelem és elektromos szikrázás töltötte be ezt a pár négyzetméternyi
helyet, Abrahamben pedig felmerült a gondolat, hogy talán éppen egy csapdába
sétál bele.
Éppen egy rothadt hamburgerre emlékeztető
dolgot próbált átlépni, amikor megpillantotta a fal mellett kuporgó, két
túlcsordult szemeteskuka közé bújt lányt. Hátborzongató mosoly terült el a
férfi arcán, lába nagyot toccsant az undorító kupacban, de most még a vadonatúj
szarvasbőr cipője állapota sem tudta érdekelni. Végre megtalálta azt, amire már
egy hónapja vadászott. Ha a kölyköt még ma este leszállítja Octavionnak, azzal
teljesíti az éves kötelező minimumot, és részt vehet a Zorath-ban rendezett
egyhetes ünnepségen, amit évente tartanak meg, Jézus születésének napja
alkalmából. Rég nem mulatott már önfeledten.
A cuppanó hang elárulta a férfit, a
lány ijedten kapta fel a fejét a térdéről, ahova eddig támasztotta. 5 éves
lehetett, porcelán szépségű, rózsás arcán keservesen csorogtak le a forró
könnyek, tágra nyílt, smaragdzöld szeme kétségbeesésről regélt. Hosszú,
szalmaszőke haja kócosan tekergőzött a válla felett, mintha egyenesen az ágyból
rángatták volna ki. Ez valószínűleg így is történhetett, ugyanis még mindig
térdig érő, halványkék hálóinget viselt, amit már bemocskolt a szemét, amin
ült.
Amikor megpillantotta Abraham-et, de
még inkább az arcán tükröződő elszántságot, és gyilkos mosolyát, a rémület
méregként áradt szét az egész testében, sikolyra kerekítve ajkait.
Abraham, ahogy ezt meglátta,
emberfeletti gyorsasággal termett a lány előtt, kezét áldozata szájára
tapasztva.
- Ha sikoltani mersz, te kis csitri,
esküszöm, hogy nem hagyod el élve ezt a sikátort - vicsorgott fenyegetően.
Amikor látta, hogy a kislányt már lassan az ájulásba taszítja a rettegés,
elengedte.
- Egyébként is, mit keresel egyedül
éjnek évadján itt kint, már majdnem éjfél. Csak nem meglested az ajándékaidat,
és amikor megláttad, hogy nem a legújabb Barbie-babát kapod, úgy döntöttél,
világgá mész? - eresztett meg egy gúnyos kacajt.
A lány nem akart, és nem is tudott
volna válaszolni. Bár az ijedtségtől sóbálvánnyá dermedt tagjait nem tudta
megmozdítani, gondolatai annál gyorsabban pattogtak a fejében. Nem értette,
hogy miért tették ezt vele a szülei. Hogy egyáltalán ők tették-e, vagy csak
véletlen volt az egész. Önmagával sem volt tisztában, kétségbeesetten kergette
a múltja elhalványodó, széteső darabjait, emlékeit. Ahogy apja az égig
repítette a kerti hintában, anyja pedig palacsintát tett elé a
reggelizőasztalnál. Az apja. Az anyja. Már az arcukra sem emlékezett. Lassan
kezdett szétesni a világa, egyedül néhány érzésre, a nevére, a korára
emlékezett, és a ma este történéseit tudta felidézni, de képek és hangok
nélkül, mintha csak egy könyvből olvasná.
Abraham látta a növekedő pánikot a
lány szemében, ahogy kezdi már önmaga felett is elveszíteni az uralmat. Úgy
gondolta, jobb lesz kézbe venni a dolgokat, és mihamarabb leszállítani őt.
- Gyere, elviszlek valahova, ami
garantáltan tisztább, mint ez a förtelem - fintorgott a levegőben terjengő
szagok miatt. Érezte a kezdődő fejfájást, sosem bírta huzamosabb ideig az erős
aromákat, akár kellemesebb, akár visszataszítóak voltak.
Éppen megragadta volna a lány karját,
hogy a vállára kapja, amikor az felocsúdott a révületéből, és elkezdett
karmolni, harapni, miközben azt kiabálta:
- Nem! Hagyjon békén! Nem megyek
magával sehová! Anyut és aput akarom!
Ezzel azonban nem sokra ment a
férfival szemben, aki egyszerűen csak felpofozta, majd ölbe vette a lányt, aki
még egy utolsót kapott a szeme felé, kétségbeesett próbálkozásként.
Abraham már a szájában érezte a
fenséges bort és az ínycsiklandó falatokat, ahogy rutinszerűen elhúzta párszor
a kezében kapálózó teremtés arca előtt a kezét, aki erre rögtön lenyugodott, és
mély álomba merült.
- Na, ez is megvan. Nagyszerű őrző
lesz belőled tudod-e? Ha továbbra is ilyen kis harcias maradsz, sokra viheted
még.
Jaj, nagyon jó lett, szépen megfogalmaztad! :D Sok sikert a továbbiakban is!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, örülök, hogy tetszett. :)
VálaszTörlés